Ha a politikai elit komolyan venné a saját szavait, illetve azt, hogy az elkövetkező korosztályok jobb életének érdekében mindent meg kell tenni, mindenképpen folyamatosan szem előtt kellene tartania annak a körkérdésnek az eredményét, adatait, amelyet nemrégen közöltek a tömegtájékoztatási eszközök. A tanulmány alapja ugyanis annak az 1200 fiatalnak a válasza, amelyek az ő, vagyis a 15 és 30 év közöttiek helyzetére, meglátásaira vonatkozik.
A megkérdezetteknek ugyanis kétharmada elhagyni tervezi szülőhelyét, s ez elsősorban a falusi környezetben élőkre jellemző. Az pedig egyenesen megdöbbentő (de semmiképpen sem meglepő), hogy 45 százalékuk szívesen örökre búcsút intene Szerbiának, s valamelyik nyugati országban szeretne új életet kezdeni, egyhatoduk pedig városba szeretne költözni.
Ez a hozzáállás ékes bizonyítéka annak, hogy a falvakban az élet lassan megszűnik. Nem véletlen ugyanis, hogy jelenleg Szerbiában százötven kis településen egyáltalán nem találni olyan személyt, aki életvitelszerűen ott tartózkodna. A megörökölt házak legnagyobb részét az utódok vagy elhanyagolták, vagy pedig csak olyan mértékben tartják karban, hogy az megfeleljen a hétvégi pihenőnek. Be kell tehát látni, hogy a postafőnökből avanzsált miniszter zengzetes megnyilatkozásai, melyek szerint minden faluban szövetkezetet kell alakítani, csak amolyan belpolitikai célokat szolgáló populista demagógia.
Az elvándorlási vágy elsődleges alapját abban a tényben kell keresnünk, hogy az 1200 megkérdezett közül hatvan százaléknak semmilyen jövedelme sincs, vagyis a szülők tartják el, de akik dolgoznak, azok sem repeshetnek az örömtől, hiszen tizennégy százalékuk a törvény által meghatározott legalacsonyabb bérért kénytelen gürcölni.
Ilyen körülmények között ezek a fiatalok aligha gondolhatnak családalapításra. Ezzel függ össze az is, hogy csupán minden tizedik férjezett vagy nős, és ugyanennyinek van saját otthona. Ők ugyan elmondhatnák magukról, hogy ebből a szempontból megalapozták a jövőjüket, azt sem lehet viszont szem elől téveszteni, hogy az önálló életnek anyagi vetülete is van, s egyáltalán nem biztos, hogy a szülői házból kilépett/elszakadt fiataloknak lehetőségük van a normális élethez szükséges pénz előteremtésére.
A karrierépítésről is alig lehet szó, mivel a tanulmány szerint a fiataloknak csupán egynegyede hasznosíthatja a középiskolában vagy az egyetemet szerzett tudását. A többiek kénytelenek megelégedni azzal a munkával, amelyhez sikerült hozzájutniuk. Kétségtelen, hogy ez igen fontos körülmény a számukra. Különösen azoknak, akik őszinte érdeklődéssel, nem pedig kényszerből választottak szakmát, most pedig csak sóvároghatnak a „gyerekkorom óta ez szerettem volna lenni” után.
Külön tanulmányt érdemelne a fiataloknak a politikához, illetve a politikusokhoz való viszonyulása. Abból kell kiindulni, hogy a megkérdezettek 97(!) százaléka az okostelefonja segítségével tájékozódik a világ történéseiről, s csak egynegyedük olvas újságot. Csaknem felük úgy nyilatkozott, hogy a politika teljesen hidegen hagyja őket, s szavazni is csak minden harmadik megy el. Ennek akár az is lehet a magyarázata, hogy csupán minden hatodik hiszi, hogy Szerbiában sajtószabadság van. Ebből kifolyólag már meg sem kell lepődni azon, hogy 83 százalékuk egyetlen politikusnak sem hisz, mivel szent meggyőződésük, hogy az aktuális nómenklatúra tagjai elsősorban nem a nép érdekeit tartják szem előtt… A mindennapi tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezzel nem csak a fiatalok vannak így.
Egyébként a politika és az aktuális események iránti közömbösség is logikusnak nevezhető, hiszen a legfelsőbb politikai fórumokon szinte egyáltalán nem hallatszik a hangjuk. A köztársasági parlamentben is mindössze négy harminc évnél fiatalabb képviselő van.
A fiatalok véleménye tehát meglehetősen lesújtó, és nem kell csodálkozni azon, hogy Szerbiában nem érzik jól magukat.
Pedig ők nem akarnak maguknak túl sokat. Csak munkát és kenyeret.
