Aligha képzelhető el, hogy néhány évvel ezelőtt az állam legfelsőbb vezetésének egyik legnagyobb gondja a munkaerőhiány lesz, hiszen még nemrégiben is a hivatalos statisztika szerint is több mint harmincszázalékos volt a munkanélküliség. Akkoriban több szakember is arra figyelmeztetett, hogy ezek a számok meglehetősen csalókák, mi több, vitathatók, hiszen az alig kétmillió foglalkoztatott sehogyan sincs hetvenszázalékos arányban a 7,2 milliós lélekszámmal. Sőt, ha az összlakosság létszámából levonjuk a nyugdíjasokat, a kiskorúakat és a középiskolásokat, valamint az egyetemistákat, akkor is legalább ötvenszázalékos munkanélküliséggel kell számolni.
Időközben azonban nemcsak nálunk, de Európa mindegyik országában megváltoztak a körülmények: nyugaton, keleten, északon és délen is már jó ideje azon sopánkodnak a politikusok, hogy drasztikusan csökken az ország lakosainak a száma, s még az 1-2 százalékos gazdasági fejlődés fenntartására sincs elég ember.
Az ugyan érthető, hogy Kelet-Európából tömegesen vándoroltak és vándorolnak a fiatalok a fejlett nyugati államokba, hiszen ott sokkal többet kereshetnek. Tény, hogy a megélhetési költségek legnagyobb része is messze előttünk jár, de a rezsi kifizetése után egy átlagos fizetésből a négytagú család kényelmesen megél. Ennek ellenére, elsősorban Németországban, arra panaszkodnak, hogy nincs, aki dolgozzon. Ez a jelenség már keleten is felütötte a fejét. Csak emlékeztetőül tesszük szóvá, hogy a bánáti parasztok Románia nyugati részében, elsősorban a Partiumban aprópénzért száz hektár számra bérelik a parlagon heverő parcellákat, mert ott nincs, aki megművelje.
Az utóbbi hónapokban Szlovénia is félretette az egykori Jugoszlávia keleti és déli országrészeiben élőkkel szembeni alig leplezett megvetését, s immár Szerbiában igyekszik munkásokat toborozni. Kellenek nekik a gépjárművezetők, szakácsok, építőmunkások, sőt postások is.
Legújabban Csehországból érkeznek a csábító ajánlatok! Igaz, ott és Szlovákiában sokan megjárták, akik szervezetlenül, a szerbiai munkaközvetítő támogatását mellőzve vállaltak munkát. Ott is (akárcsak mindenhol) vannak lelketlen munkaadók, akik tulajdonképpen rabszolgává alacsonyították a határokon túlról érkezőket.
Most már Prága kétezer munkást hivatalosan szeretne Szerbiából „bevándoroltatni”. Azt mondják, könnyebb innen, mint Ukrajnából, és a szerbiaiak munkamorálja is pozitív irányban tér el az egykori szovjet köztársaságból érkezőkétől.
Úgy tűnik, hogy a cseh csalogatás volt az utolsó csepp a pohárban, s a közelmúltban a belgrádi vezetés is megkongatta a vészharangot. Pláne azt követően, hogy kiderült, belátható időn belül összeomolhat a főváros tömegközlekedése, mert szinte szemlátomást fogynak a buszsofőrök. Egy kis részük nyugdíjba vonul, mások szakmát váltanak, de a legtöbben vándorbotot fognak, mert az itthoni 400–600 eurós fizetés helyett néhány száz kilométerre nyugatra ennek akár a háromszorosát-négyszeresét is megkereshetik, hiszen Ausztriában és Németországban is immár krónikussá vált a sofőrhiány.
A téma kapcsán – végre! – a szakszervezetek is megszólaltak. Igaz, semmi újat nem tudtak mondani, most is csupán azt hangoztatják, hogy a jelenlegi bérkörülmények között nem lehet itthon tartani az embereket. Ezúttal is figyelmeztették a munkaadók unióját, hogy elérkezett az utolsó perc, amikor dönteniük kell: vagy megfizetik a munkásokat, vagy hamarosan kénytelenek lesznek lehúzni a rolót, mivel nem lesz, aki dolgozzon nekik. Sőt, azt is kimondták, amiért két-három évvel ezelőtt még hazaárulással vádolták volna őket. Nevezetesen, hogy ma már semmi értelme fennen hangoztatni a nacionalista hazafiságot. A legjobb esetben is a munkások kinevetik őket.
Elérkezett az idő, hogy meg (is) kell fizetni őket, mert most már csak a pénz számít.
