Bizonyos szempontból már mi is Európában érezhetjük magunkat. Amióta ugyanis tombol a (vad)kapitalizmus, elsősorban a nyugati pénzemberek kezében levő vállalatokban bevett szokás, hogy a fizetésekről nem beszélhetnek a dolgozók. A szocialista időszakban fizetési napon rendszeresen megtárgyalták a munkások, hogy ki mennyi személyi jövedelmet kapott. Igaz, jócskán akadtak olyanok is, akik „elfelejtették” közölni, hogy bérüket maximálisan leterhelték különféle hitelekkel és kölcsönökkel, s méltatlankodtak kézhez kapott összegük alacsony szintje miatt.
A nyugati országokban ilyesmi nem képezi szóbeszéd tárgyát. Mi több, a cégek legnagyobb részében büntetendőnek számított még a legjobb baráttal is közölni a fizetés nagyságát. Volt rá példa, hogy emiatt egyesek felmondást kaptak, a közvetlen felettesek megfellebbezhetetlen joga volt (és még napjainkban is) ugyanis meghatározni a dolgozó órabérét, hiszen ők tudják leginkább, hogy ki hogyan áll hozzá a munkához. Vagy ahogyan mondani szokás, „mennyit ér a bőre”.
Nálunk ez bizonyos mértékben eltér a kapitalista gyakorlattól. A vállalatok, gyárak bizonyos időközökben kötelesek tájékoztatni az állam egyes intézményeit a bruttó és a nettó fizetések alakulásáról, s ezek az adatok igen sokat elmondanak arról, hogy mely ágazatokban érdemes munkahelyet keresni. A statisztikai hivatal legutóbbi, júniusra vonatkozó kimutatása szerint kevés híján ötvenezer dinár, vagyis négyszáz euró volt az országos átlag, de a dolgozók zöme, azaz több mint a fele ennél lényegesen kevesebbet, pontosabban 38 500 dinárt vihetett haza.
Az adatok azonban leginkább az ágazatokra vonatkozóan igencsak árulkodók, hiszen mindössze hétfajta tevékenység van, amelyben az átlag felett kerestek az emberek, a többiek pedig, tekintet nélkül a képzettségükre vagy az általuk végzett munka fontosságára, kénytelenek voltak megelégedni olykor az átlag felével. Ezek közé tartozik a vendéglátás, a textilipar, a bútorgyártás, a kereskedelem és az építőipar, de a közlekedésiek sem dicsekedhetnek, hiszen ők is a „léc alatt” találhatók.
Ezek az adatok szoros összefüggést képeznek az elvándorlással. Ismeretes, hogy éppen ezekben az ágazatokban, de különösen az építőiparban és a közlekedésben, valamint a vendéglátásban a cégtulajdonosok egyre hangosabban panaszkodnak az immár krónikus munkaerőhiányra. Számukra már a szakképzettség sem lényeges, csak legyen, aki kiszolgálja a vendégeket, elvezeti a buszt vagy felmászik az építőállványra, és úgy, ahogy, elvégzi a munkát. De már betanultak is egyre kevesebben vannak, hiszen Ausztriában, Németországban, Svédországban vagy éppen Csehországban sokkal jobban megfizetik őket.
Velük ellentétben a légi közlekedésben, a bányászatban, az energiaiparban, a pénzügyi szférában és a dohányfeldolgozókban a mi körülményeink között élnek, mint hal a vízben. A pénzügyi szolgáltatásban dolgozók júniusban 104 ezer dináros átlagbérért dolgoztak, a bányászok 120 ezret, a pilóták 125 ezret kaptak, a dohányosok pedig mindenkit maguk mögött hagytak, s ezúttal 134 ezer dináros átlaggal vezetik a mezőnyt.
Az állami szintű közvállalatokban és igazgatási szervekben is átlagon felüliek a keresetek, a helyi közigazgatásban viszont nem igazán dúskálnak.
Egyébként az átlag alatt vannak a tanügyi dolgozók is, az egészségügyiek azonban csupán egy hajszállal lépték át az országos átlagot.
A félreértések elkerülése végett hangsúlyozni kell, hogy a bányászoktól, pilótáktól senki sem irigyli a magas fizetést. Ezúttal azonban a dohánygyárak adatai szúrtak szemet, hiszen ott sincs szükség NASA-szintű képzett szakemberekre. A jogász, a közgazdász, a technológus ugyanúgy köteles elvégezni a munkáját, mintha textilgyárban dolgozna. Csupán az a kérdés, hogyan lehet bejutni a jól fizető munkahelyekkel rendelkező cégekbe?
Szerencsével, vagy protekcióval? Esetleg mindkettővel?
