A gazdaság szereplői évek óta folyamatosan panaszkodnak arra, hogy ügyvitelüket számos olyan illeték terheli, amelyekhez szinte semmi közük. Nem ritka eset, hogy más néven ugyan, de ugyanazzal a rendeltetéssel két vagy több megterheléssel kell számolniuk.
Nyilvánvalóan nem pitiáner dolgokról van szó, hiszen két évvel ezelőtt még a Nemzetközi Valutaalap is felhívta Belgrád figyelmét ezekre az ellentmondásos dolgokra, de azóta sem történt semmi lényeges. Az országos, a tartományi és a helyi szintű különféle intézmények rendületlenül küldik a számlákat, s aki nem fizet idejében, érkeznek a címére a figyelmeztetések, de már arra is volt példa, hogy bíróságon kötött ki az ügy.
Az önkormányzatok hatáskörébe tartozó illetékek esetében az is megtörténik, hogy ugyanazon elnevezés alatt hatalmas különbség tapasztalható a főváros és Vranje között. Az is jelzésértékű, hogy a nagyobb illetékeket általában a szegényebb községek alkalmazzák, hiszen valamiből náluk is fizetni kell a meglehetősen elburjánzott községi bürokráciát.
Persze akadnak vezetői tisztségben levők, akik igyekeznek elbagatellizálni az illetékek nagyságát. Dušan Vujović korábbi pénzügyminiszter arról igyekezett meggyőzni az embereket, nem az a lényeg, hogy mennyit fizetnek a gazdaság szereplői, hanem elsődleges cél és feladat a rendelkezése álló természeti kincsek minél hatékonyabb védelme. Minden bizonnyal a környezetvédelmi szempontokról beszélt. Ez azonban évtizedekkel ezelőtt is pusztába kiáltott szó lett volna, hiszen a gyárak jelentős részének ma sincs megfelelő szennytisztító berendezése, így az általuk használt és szennyezett vizet illegálisan, vagy az előírások nem éppen betartva a folyóba engedik.
Erről minden bizonnyal sokkal többet mesélhetnének a Duna, a Tisza, a Száva… mentén élők, illetve a halászok és a horgászok, hiszen főleg az utóbbiak szinte naponta kénytelenek szembesülni a természet szennyezésével. Ha pedig a környezetvédők odáig merészkednek, hogy az igazságszolgáltatás elé viszik az ügyet, könnyen úgy járhatnak, mint a Krivaja szerelmesei, akik hónapokig lesték-várták, hogy az őket beperelő, a folyócskát szennyező cégnek, vagy nekik ad igazat a bíróság.
A Munkavállalók Uniója már számtalanszor kezdeményezte a helyzet rendezését, illetve bizonyos illetékek csökkentését vagy megszüntetését, de elsősorban az energetikai és a környezetvédelmi minisztérium hallani sem akar erről. Hogyisne, hiszen olyan összegekről van szó, amelyek jelentősen befolyásolják akár egyik, akár a másik tárca költségvetését.
Hasonló a helyzet a mezőgazdaságban is. A parasztok időtlen idők óta fizetik a lecsapolási illetéket, de – főleg Vajdaságban – vajmi keveset látnak ennek a pénznek a konkrét felhasználását illetően. A szóban forgó illeték teljes elnevezése ugyanis „öntözési és lecsapolási illeték”, de az elmúlt évek szokatlan aszálya ellenére sem történtek számottevő beruházások. Ugyanakkor a mezőgazdasági minisztérium, olykor a kormány is, azon sopánkodik, hogy Szerbia termőterületének mindössze öt százalékán lehetséges az öntözés, holott ezzel a megoldással igen jelentősen növelni lehetne a gazdasági ág hatékonyságát, s akár nemzetközi szinten is a versenyképességét.
Azt a gazdák is elismerik, hogy szükség van az említett illetékre, de csak abban az esetben, ha a gyakorlatban is lesz ennek látszata.
A felesleges és céltalan illetékekről azonban egyik minisztérium sem hajlandó lemondani, hiszen a kisujjukat sem kell mozdítaniuk érte, mert az ingyenpénz jó pénz.
