Annak ellenére, hogy az idő múlásával egyre nagyobb problémát jelent megfelelő képzettségű (és dolgozni szándékozó) személyt találni, a munkavállalók egy része, főleg a kisvállalkozók, különféle trükkökkel igyekszik többször, és rövid időre olcsó, de inkább ingyen munkaerőhöz jutni.
Ezzel a témával kapcsolatosan egy érdekes esetről számolt be az egyik fővárosi lap. Az egyetemet végzett fiatalember elpanaszolta, hogy képzettsége szerint nem tudott munkahelyhez jutni, ezért számos hirdetésre jelentkezett, míg végül egy pékségbe felvették, természetes „menő” embernek („menj ide, menj oda…”). Az első munkanapon a gazda negyvenötezer dináros fizetést ígért, de másfél hónap elteltével senki sem tudott semmit erről az ígéretről, mivel a cég tulajdonosa a szabadságát töltötte. Visszatérte után nemes egyszerűséggel közölte a fiatalemberrel, hogy nincs megelégedve a munkájával, s ezért a továbbiakban nem tart igényt rá. A pénzről azonban nemcsak hogy nem esett szó, hanem ráförmedt, hogy a jövőben ne zaklassa őt! Ugyanígy járt egy könyvkereskedésben is, ahol tankönyveket kellett osztályonként rendszerezni. Az idény befejezése után a tulajdonosnő köntörfalazás nélkül megmondta, hogy a könyvcsomagok a megrendelőnek leszállítva, ő pedig mehet Isten hírével. A fizetés? Nos, a kinevetéssel együtt közölte, hogy sokallja ő a (szintén) negyvenötezer dinárt egy huszonéves fiatalnak. Minek neki annyi pénz?!
Mivel számtalan hasonló esettel lehet találkozni, az a kérdés, hogy az ilyen eseteket hogyan rendezi a munkaügyi törvény?
Nos, a jogi aktus ugyan rögzíti, hogy a próbaidő alatt is jár fizetés, de az összeg a munkaadó és a munkavállaló közötti megegyezés szerint alakul. A szóbeli megállapodásnak pedig nincs jogi hatálya.
Az előírások szerint a munkaadónak lehetősége van próbaidőre, de legfeljebb hat hónapra alkalmazni munkást, akit minden, a munkaviszonnyal kapcsolatos jog megillet. A „gazdák” azonban szeretnék minél olcsóbban megúszni a dolgot, ezért a munka dandárjának befejezésekor egyszerűen elküldik az embert, akit ilyen esetben még a törvény sem véd.
A dolognak azonban van egy másik, sokkal messzebbre mutató következménye is.
Fentebb ugyanis említettük, hogy lassan Szerbiában is krónikussá válik a megfelelő képzettséggel (sőt sok esetben képzettséggel sem) rendelkező munkaerő hiánya. A fiatalok ugyanis, szinte mindegy, hogy alapfokú vagy egyetemi végzettséggel, igen gyorsan kénytelenek rádöbbenni arra, hogy a honi vállalkozók egyetlen célja az, hogy őket minél jobban kihasználják. Ebből okulva a lányok és fiúk egyszerűen fogják a vándorbotot, hiszen az itthonihoz hasonló alantasnak nevezett munkát ma már Európának úgyszólván mindegyik szegletében találnak, ahol – egy kis szerencsével – emberként és anyagilag is megbecsülik őket. Azt pedig a gyakorlatból tudjuk, hogy aki egyszer külföldön megveti a lábát, ezzel együtt feladja a „nagy hazaszeretetet” és ezután már csupán látogatóba jön vissza.
Ha ez így van, márpedig ezt tapasztaljuk, okkal merül fel a kérdés, hogy öt, tíz vagy húsz év múlva kikre fog támaszkodni a szerb gazdaság? És honnan szereznek alkalmazottakat azok a munkavállalók, akik napjainkban egyenesen kinevetik a dolgozni (és természetesen keresni) óhajtó fiatalokat?
Akár már most borítékolható, hogy sokba fog kerülni az egyéni vállalkozóknak, s ezzel együtt a gazdaságnak is ez a rövidlátó profitéhség.
