Az első pillanatban úgy tűnhet, hogy az egészségügynek nem sok köze van egy ország gazdaságához, hiszen két teljesen elkülönülő tevékenységről, vagy ha úgy tetszik, „iparágról” van szó. Ha azonban végigkövetjük mindkét ágazat szálait, igen könnyen megállapíthatjuk, hogy éppen olyanok, mint a kínai mondás, miszerint minden folyó az óceánban találkozik egymással.
Mérvadó nemzetközi megállapítás szerint Szerbia lakosonként 633 dollárt költ az egészségügyre, s ez az ország bruttó terméke értékének a tíz százaléka. Ezzel szemben az egészségügyi miniszter nemrég azt állította, hogy ennek csaknem a duplája, pontosabban 1100 dollár, kerül az egészségügy kasszájába. Még abban az esetben is, ha a kisebb összeget tartjuk szem előtt, a 10 százalék, vagyis hozzávetőleg 3 milliárd euró igen impozáns összeg, hiszen a környékbeli országok jóval ez alatt találhatók. Albániában, Montenegróban, Romániában és Macedóniában 6, Magyarországon pedig 7 százalék jut az egészségügynek. A fejlett országok közül Ausztria és Németország mindössze egy százalékkal költ többet, mint mi, tehát – elvileg – elégedettnek kellene lennünk. Azt azonban már a polgárok is tapasztalhatják, hogy az szóban forgó ágazat több mint rossz pénzügyi állapotban van. Ennek nem az elkülönítés aránya az oka, hanem a BDP (bruto društveni proizvod) alacsony szintje.
A kevés pénz következménye, hogy a klinikák, a kórházak és az egészségházak felszereltsége sok helyen kétségbeejtően rossz, a politikusok által fennen hangoztatott ingyenes egészségügyi ellátásnak pedig nyoma sincs, hiszen már régóta csupán a legolcsóbb gyógyszerekre adnak receptet az orvosok. A drágábbakhoz csak akkor juthat a beteg, ha saját zsebből ki tudja fizetni.
A művi beavatkozásoknál is különbség van a régi és a korszerű eljárások között. Ha például valaki a pajzsmirigy klasszikus műtése helyett a laporoszkópiát választja, kénytelen háromszáz euró dinárértékét leszurkolni az egészségügyi intézmény pénztáránál. De még ez sem szavatolja a műtét sikerét. A kockázat semmivel sem kisebb, mint a klasszikus (szikés) operáció esetében.
Mivel sok család, ha anyagilag, de olykor pénzügyi lehetőségein túl is, megengedheti magának, hogy fizessen a beavatkozásért, az erre a célra fordítandó összeget kénytelen valahonnan elvonni. Lehet, hogy a megszokottnál silányabb élelmiszert, ruhát, lábbelit vásárol, vagy év(tized)ekig nem megy nyaralni. Vagyis ott takarékoskodik, ahol lehet. Márpedig ebből egyenesen következik, hogy ritkábban megy boltba, tehát kevesebbet költ.
Tekintettel arra, hogy nem egy-két, hanem sok ezer ilyen esetről van szó, s a családok spórolása érezhetővé válik a boltok forgalmán, végső soron a gyárak termelésén is. Ez a gyakorlat tehát semmiképpen sem járul hozzá ahhoz, hogy az ország gazdasági fejlődése felfelé ívelő pályára álljon.
Egyébként a szakemberek állítása szerint minél szegényebb egy ország, annál többet költ egészségügyre. Persze a „többet” meghatározás viszonylagos, hiszen csak akkor kapunk reális eredményt, ha a nemzeti jövedelem függvényében szemléljük az adatokat. Hiszen a bruttó hazai termék nálunk erre a célra elköltött tíz százaléka nem annyit ér, mint például Németországban, netán Norvégiában.
Végkövetkeztetésként ugyan megállapíthatjuk, hogy Szerbia sok pénzt fektetett az egészségügyi rendszer fenntartásába, de ez a „sok” a szükségletekhez képest túl kevés.
