Most jelentek meg Balogh István Szabadkához köthető válogatott és újabb novellái egy tetszetős kis kötetbe rendezve Kicsi történetek szecessziós térben címmel.
A könyv elején, mintegy bevezető gyanánt, Balogh 1984-es, Kosztolányi kertje című, megindító versét olvashatjuk, s már sejtjük, találkozhatunk Kosztolányival is. És nem csalódunk, már az első, 1993-ban született novellában Esti Kornél ácsorog a Gombkötő utca sarkán, kíváncsian szemlélve, mivé lett az egykori szülőváros, találkozik a városháza melletti parkban Csáth portrészobrával, felkeresi a valamikor Vörös Ökörnek nevezett általános iskolát, ahol Kosztolányi egykoron tanult. Az író visszarepít bennünket egy szellemi utazás révén abba a korba, amikor a város nagy szülöttei Dide, Desire és Brenner „Józska”, Csáth Géza itt éltek, az utcákat járták, a Szabad Lyceum előadásain „művelődtek”, a színházban az előadás színvonalán fanyalogtak, vagy épp valamely színésznőért rajongtak. Egy másik novellában annak vagyunk tanúi, hogyan vívott küzdelmet egymással a magas kultúra iránti törekvés és a kispolgári gondolkodásmód, élvhajhászat.
Felbukkan a kötet lapjain Milkó Izidor, Kosztolányi Árpád, sőt más ismerős nevekkel is találkozunk. Nagyon jót szórakozunk, amikor arról olvasunk, hogy a múlt század húszas éveikben milyen furfangnak, fogadásnak köszönhetően győzte le az egyik kisligás focicsapat az esélyesebbnek ígérkezőt. Ám máris 1944 véres őszén találjuk magunkat, amikor a koporsógyáros életébe került a partizánokhoz hű rendőr hadnagy kapzsisága, ám nem élvezhette sokáig a gyilkosság útján, ebül szerzett vagyont.
A kötet címadó novellájának első változata 2004-ben jelent meg. A múlt század ötvenes éveiről fest kor- és kórképet, amikor Tito Szabadkára látogatott, s a partizánmúlttal rendelkező városatyák legnagyobb gondja, hogy mit mutatnak majd meg a Szabadkából „hazánk hős fiának, Nagy Tanítónknak, Tito marsallnak”, hisz itt minden Ferenc Józsefre, meg Mária Teréziára emlékeztet, még a városháza dísztermének vitrázsablakait is a császárnő és a magyar történelem nagyjai díszítik, igaz, 1918-tól amikor a történelmi kor megkívánta, gondosan elfedve, elrejtve voltak. A város kommunista, felettébb ostoba, műveletlen első emberét a legjobb tanárok készítették fel a marsall látogatására, hogy bármit kérdez a hős vezér a történelemből, ne valljon szégyent. A tanárok a kényszerű leckék során megtapasztalták a kommunista hatalom nyers brutalitását, hisz a kopár szigettel való fenyegetés könnyebben hagyta el az új urak, vagyis az elvtársak száját, mint a jó napot vagy a köszönöm. S mi iránt érdeklődött a vendég? A magyar asztalos, koporsógyáros iránt, aki a harmincas években a szökését segítette át Magyarországra, majd Ausztriába. S akiről mi az előző novellából tudjuk, hogy a Zentai úti temető tömegsírjában végezte.
Balogh István e kötetében a festők: a jó barát Benes József – hisz Zenta se maradhat ki Balogh egyetlen kötetéből sem –, Dudás Antal is szerepel, Sáfrány Imrének a szabadkai városháza legfelsőbb szintjén egy ideig működött és a tűz martalékává vált műtermében is virtuális látogatást teszünk, mint ahogyan a festők mekkájában, Párizsban is, s van Tóth Endre kürtművésztanárnak, a Szabadkai Zeneiskola egykori öregdiákjának ajánlott novella is. S érdemes elolvasni azt is, mi történt, amikor a szabadkai lóversenypályán, a Zombori út közelében sátrat vert a világszámokat bemutató Medrano cirkusz.
Hogyan kapcsolódik Baloghék szabadkai életéhez, hogy Franz Kafka halála után a hagyatékot rendező Max Brod egy furcsa, aláírás nélküli szövegre bukkant? És hogyan jelenik meg a történetben az utolsó vacsora, Leonardo bíborlilái, ultramarinjai? Ez legyen az író és a könyv majdani olvasójának közös titka.
A kötetben felhasznált képeslapok a Szabadkai Városi Könyvtár gyűjteményéből valók. A könyv a Grafoprodukt nyomdában készült, szerkesztője Gruik Ibolya, felelős szerkesztője Hugyik Richárd, a borítóterv és a műszaki szerkesztés Lackó Lénárd munkája.
