Bizonyos, félhivatalos adatok szerint jelenleg nyolcszázezer szerbiai állampolgár dolgozik külföldön, s jelentős részük évente több mint 3300 eurót küld haza a családjának. Az ország teljes lakosságára kivetítve ez az összeg több mint egyhavi átlagkeresetnek felel meg, vagyis egy év alatt 2,7 milliárd euró érkezik hivatalos küldeményként. Azt azonban még a szakemberek sem képesek megbecsülni, hogy mennyi pénz áramlik az országba a hivatalos utak megkerülésével. Az esetleges félreértések elkerülése végett el kell mondani, hogy a szóban forgó összeg is törvényes úton kerül a vendégmunkásaink családjához, hiszen a hatályos törvények értelmében bárki a határon szabadon átvihet tízezer eurót. Amennyiben ennél nagyobb összeg van nála, azt köteles bejelenteni, s ezzel együtt igazolni a pénz eredetét. Márpedig tapasztalatból tudjuk, hogy éppen ebben az időszakban hatalmas tömegekben érkeznek haza szabadságra a vendégmunkásaink, s az is természetes, hogy nem jönnek üres pénztárcával. Tehát megkockáztatható, hogy legalább négymilliárd euró Szerbiában köt ki. Ebből azonban igen kevés, vagy szinte semmi sem kerül a gazdasági-pénzügyi élet keringésébe, hiszen az itthon maradott családtagoknak igenis szükségük van az apa vagy a testvér által nyújtott anyagi támogatásra.
A pénz igen jelentős részét azonban a család nem költi el, de nem is szalad vele a bankba, hogy folyószámlát nyisson vagy egy-két évre lekösse. Jelenleg ugyanis nevetségesen alacsony kamatot fizetnek a bankok, s aki mégis erre szánná el magát, a lekötési év lejárta után kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a számára a bank által jóváírt kamatnak az ötödére az állam, adó címén, azonnal ráteszi a kezét.
Az elmúlt év(tized)ekben szakemberek és laikusok számtalanszor feltették a kérdést, hogy a honpolgáraink a külföldön megkeresett és megtakarított pénzüket miért nem fektetik be a szülőhazájukban? Akár vállalkozás formájában, akár állampapírok vásárlásával.
Szórványban élő sikeres szerbiai üzletemberek elsősorban azt róják fel anyaországuk vezetésének, hogy üzleti téren nagy a bizonytalanság. Számukra problematikusak az igazságszolgáltatásban, a bírósági eljárások terén és magában a nemzet mentalitásában uralkodó viszonyok. Ami ugyanis ma, üzleti szempontból, kedvezőnek tűnik a befektető számára, lehet, hogy holnap vagy holnapután éppen ennek az ellenkezőjével találja magát szemben. Márpedig régi igazság, hogy a leggyávább valami a tőke. Ahol egy kicsit is nincs biztonságban, onnan hanyatt-homlok menekül, vagy rosszabbik esetben ott meg sem veti a lábát.
A közelmúltban a gazdasági kamara szakemberei Kanadában szerveztek egy találkozót az ott élő szerb vállalkozókkal, de az eredmény még soványnak sem mondható. Az igazán sikeres bizniszmenek ugyanis kertelés nélkül felsorolták kifogásaikat, illetve mindazokat az érveket, amelyek gátolják őket abban, hogy tőkéjüket az őshazában fektessék be. Okkal vélhetjük úgy, hogy a következő időszakban New Yorkban és Londonban sorra kerülő ilyen jellegű tanácskozások sem fognak áttörést hozni. Pedig a gazdasági kamara emberei igyekeznek minden érvet bevetni, hogy valami módon hazacsalogassák a tőkét. Különféle projektumokat kínálnak a szórványban élő szerbiai dollármilliomosoknak, de azt ők sem tudják szavatolni, hogy egyik napról a másikra nem fognak megváltozni a befektetési körülmények. A bürokrácia malmai igen lassan őrölnek, s a tapasztalat azt mutatja, hogy nekik nem igazán sürgős, hogy a külföldi befektetéseket illetően más, friss szelek fújjanak.
Éppen ezért aligha kell csodálkozni azon, hogy a honfitársaink által valamelyik fejlett országban megkeresett pénz, ami ugyan „hazavándorol”, nem a gazdaságban, hanem a hozzátartozók szalmazsákjában köt ki.
