Minden év második felében felfokozódnak a kedélyek a munkaadók és a szakszervezetek között. Ilyenkor szokták ugyanis megvitatni a következő esztendőre vonatkozó minimális munkabért.
Talán mondani sem kell, hogy mindkét oldal a saját igazát erőlteti, s az is logikus, hogy a munkások nagyobb, a munkaadók pedig kisebb összeget szeretnének. Ilyen körülmények között rendszerint a kormány kénytelen lépni, s egy rendelettel meghatározza a minimálbért. Így volt ez nemcsak tavaly, de talán az utóbbi száz évben mindig.
Talán mondani sem kell, hogy ez lényegében egy gordiuszi csomó, s a miniszterek kénytelenek általuk kompromisszumos, vagyis közbülső megoldással véget vetni a vitának. Egy évvel ezelőtt a kormány a korábbi 121 dinárról 130-ra növelte a kifizethető legalacsonyabb összeget. Érthető, hogy a munkavállalók ezt csak kényszerből fogadták el, hiszen a 168 órás havi munkáért mindössze 21 800 dinárra számíthattak. Az akkori és bármikori körülmények között ebből az összegből még egy személy is csak igen szűkösen tud megélni. A munkások azonban nem tehettek mást, mint tudomásul vették, hiszen „eszed, nem eszed, mást nem kapsz” volt a végkifejlet.
Velük ellentétben a munkaadók váltig azt hangoztatták, hogy a 7,43 százalékos bérnövelés jóval túlszárnyalja a termelékenység emelkedésének arányát, tehát – úgymond – a munkások még ennyit sem érdemelnek.
Illetve… A munkaadók már évek óta követelik, hogy a kormány szüntesse meg azokat az adókat és járulékokat, amelyeket az úgynevezett béren kívüli juttatásokra vetett ki. Ez alatt az egytálételt (köznevén: kajapénzt) és a nyaralási pótlékot értik. Ilyen vonatkozású elvárás akár igazoltnak is tekinthető, hiszen amikor a szocialista rendszerben bevezették, elsődleges célja volt, hogy az emberek élelmiszert vegyenek, vagy – ha a vállalat képes volt megszervezni a konyhát – melegételt kapjanak, s ezzel is serkentsék a termelékenységet. A nyaralási pótléknak is, elvileg, a dolgozók pihenését kellett volna szolgálnia, de tudjuk, hogy gyakorlatilag egyik cél sem valósult meg. A dolgozók ugyanis a kézhez kapott összeget amolyan fizetéspótlásként értelmezték. Ezt a politikai vezetés is tudta, s nyilván úgy gondolta, hogy ha már az emberek lényegében nem rendeltetésszerűen használják fel a kapott összeget, a vállalat (és a dolgozó) hadd fizessen adót és járulékot. Ezáltal is hozzájárul az államkassza töltéséhez.
Egyébként a szakszervezetek követelése és a munkaadók „nagylelkűsége” között folyamatosan igen nagy a hézag. Tavaly például a munkások 143,50 dinárt kértek, a munkaadók pedig csak 125 dinárt kínáltak. Mivel az egyeztető tárgyalások nem hoztak eredményt, ezért döntött a kormány a 130 dinár mellett.
Hasonló a helyzet mostanában is. Az érdekvédelmi szervezetek, a nem hivatalos források szerint, 150 dinárt szeretnének elérni, az ellentábor azonban hallani sem akar 130 dinárnál nagyobb összegről. Az utóbbiak most is hangsúlyozzák, hogy ennél többet is adhatnak, de csak abban az esetben, ha a kormány eleget tesz a követelésüknek. S azok nem éppen elhanyagolhatók, illetve könnyen teljesíthetők. A munkaadók ugyanis ennek fejében elvárják, hogy a kormány szüntesse meg az említett két tételt terhelő adókat és járulékokat, továbbá töröljön bizonyos terheket, és az eddiginél jóval hatékonyabban lépjen fel az iparengedéllyel nem rendelkező vállalkozók, illetve bejelentetlen munkások dolgoztatását illetően.
Ha alaposabban átgondolnánk mindkét oldal követeléseit, kénytelenek lennénk beismerni, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van.
