Térségünkben a többség biztosan elfogadna 2257 euró havi fizetést. Bár ez errefelé álomnak számít, Luxemburgban, az EU egyik leggazdagabb országában, bizony nem sok munkavállaló akadna, aki két kézzel kapkodna ekkorka összegért.
Merthogy ott ez épphogy a minimálbérnek felel meg. Sok uniós tagországban, de másutt is, bizonyára örömmel egyeznének bele az alkalmazottak, hogy ekkora legyen a legkisebb keresetük, amelyet havonta hazavihetnek.
Esetükben ez vágyálom, és alighanem jó ideig az is marad. Még akkor is, ha az EU már meghatározta, hogy tagjainak meg kell állapítaniuk a munkavállalóknak biztosítandó, megfelelő összegű minimálbért. A kell ugyan kicsit túlzás, ám a szabályozás (amely lényegébe ajánlás) szándéka nyilvánvaló és valós. Célja pedig az, hogy javítsa a dolgozók életszínvonalát, egyszersmind serkentse a társadalom és a gazdaság fejlődését.
Az útmutatás azokra a személyekre vonatkozik, akik munkaviszonnyal vagy munkaszerződéssel rendelkeznek. Az uniós álláspont szerint a tagállamoknak két év alatt kell átültetniük saját jogrendszerükbe az irányelvet. Kivételt képeznek azok az országok, amelyekben a törvények eddig sem határoztak meg minimálbért. Ezek közé tartozik Ausztria, Ciprus, Dánia, Finnország, Olaszország és Svédország.
Az uniós parlament szeptember derekán rá is bólintott az irányelvre, amely részletezi, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni a kalkuláció során. A luxemburgi összeg nem szerepel közöttük, sem a bolgár, amely mindössze havi 363 eurós minimálbérről szól, s ezzel a legalacsonyabb az egész EU-ban.
Arról sincs szó, hogy a közösség területén, minden tagországra vonatkozó egységes összeget kell meghatározni. És az sincs meghatározva, hogy egy-egy társállamban mekkora legyen a legkisebb bér összege.
Ennek épp a fordítottjáról született döntés. A tagállamoknak azt ajánlják, hogy saját lehetőségeikkel összhangban határozzák meg és szavatolják a – kizárólag a saját területükre érvényes – minimális havi fizetés összegét. De nem találomra, hanem az ajánlott szempontok és feltételek alapján, amelyek közül a legfontosabb, hogy a szóban forgó összegből tisztességesen meg lehessen élni.
Döntéskor viszont fontos figyelembe venni a gazdaság teljesítőképességét, a bruttó átlagbért és egyéb mércéket, viszonyítási alapokat, így a vásárlóerőt és az inflációt is. Az összeget ráadásul rendszeresen felül kell vizsgálni a gazdaság állapotának figyelembe vételével. A javaslat ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a minimálbér összegét a munkáltatók, a szakszervezetek és a kormány egyeztetéseinek eredményeként kell meghatározni.
Az uniós ajánlás azt is elfogadhatónak tartja, ha a tagországok a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szempontjaihoz igazodva döntenek. Az ENSZ szervezet szerint a megfelelő minimálbérnek el kell érnie az országos bruttó átlagkereset ötven százalékát, vagy az úgynevezett bruttó mediánkereset hatvan százalékát.
Az EU ajánlásában az is szerepel, hogy a munkavállalók legalább nyolcvan százalékának a fizetését kollektív munkaszerződésbe kell foglalni. És az is, hogy a tagállamok rendezzék a munkaviszonyokat, vagyis tegyenek rendet a félminimálbérek, valamint a részmunkaidős és szolgáltatói szerződések zűrzavaros rendszerében, egyúttal minél jobban fehérítsék ki a szürke- és a feketemunkát.
Az új szabályozástól sokan azt várják, hogy a minimálbér jó néhány tagállamban magasabb lesz a jelenleginél, és az uniós ajánlás elvben sokat segít majd az értéküket rohamosan veszítő fizetésekből élőknek. Különösen azoknak, akik a legkevesebbet kapják a munkájukért.
Az uniós minimálbérek ugyanis átlagban majdnem öt százalékot veszítettek reálértékükből az elmúlt egy évben az Európai Szakszervezeti Konföderáció (ETUC) szerint. Az ezredforduló óta most történt meg másodszor, hogy csökkent a minimálbérek átlagos értéke. A változás leginkább a kelet-európai társállamokat érinti, de másutt is problémát okoz, különösen a periféria országaiban. A tavaly nyár kezdete óta eltelt tizenkét hónapban a legdrámaibb zuhanást Lettországban jegyezték fel (itt – éves összevetésben – a minimálbér 19,2 százalékot veszített értékéből), továbbá Csehországban és Észtországban (10-10 százalék), valamint Szlovákiában (8,9 százalék).
