„Nem vagyok bolond veszni hagyni 10 ezer dollárt, beiratkozom még egy egyetemre, és újra eljövök ide dolgozni” – mondta Kosta mikor a dobozokat pakoltuk Colorado egyik eldugott gyümölcsösében. Egy pillanatra megálltam a munkával. Akkor én most bolond vagyok, mert nem akarok visszajönni? – tettem fel a kérdést magamnak. Tényleg ennyire fontos a pénz? Mikor hazajöttem, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy itt a pályakezdő fiatalt nem sok munkalehetőség várja, a fizetés pedig egy rossz vicc, akkor gondba estem. A nincsből nem lehet megélni. Szerintem Kosta jövőre kint is marad, igencsak elszántnak tűnt, ő már döntött.
Minden tizedik frissen diplomált fiatal külföldre költözik, és ott kezd új életet. Naponta hallom a „lelépek innen”, „itt nincs jövő”, „egy életem van, ki akarom élvezni” és a hasonló kijelentéseket. Nekik Amerika, Németország, Kanada, Nagy-Britannia az új otthon. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Kint legalább megbecsülik a munkámat – mondják –, és tisztességesen meg is fizetik. Itthon nemcsak, hogy nem díjazzák a tudást, de sok esetben munkahelyet sem tudnak biztosítani.
Aki járt már külföldön, esetleg dolgozott is, az érzi a különbséget. S nem csak az anyagiakról van szó. Aki el akar menni, annak nemcsak kilátástalan pénzügyi helyzetből van elege, hanem ebből a tragikomédiából is, amit itt politikának csúfolnak. Elege van a tehetetlenség kínzó érzéséből, elege van a minőség hiányából. A minőség hiányzik a termékekből, a kultúrából és gyakran az emberekből is.
Más oldalról megközelítve a kérdést, globálisan mérlegelve a helyzetet mégsem élünk olyan rosszul. Mert ha Németországhoz, a legerősebb gazdasággal rendelkező országhoz viszonyítjuk Szerbiát, akkor feltűnő a különbség. Viszont ha Szomáliát nézzük, ahol úgyszólván nincs is gazdaság, akkor mindjárt másként fest a kép. Sóvároghatunk Svédország nagyszerű szociális juttatásai iránt, ott, ahol évszázadok óta nem volt háború, vagy vethetünk egy pillantást Afrikára, ahol ma is ropognak a fegyverek, ahol nincs mit enni, és ahol még tiszta ivóvíz sincs egyes helyeken. Kívánkozhatunk az ultraliberális Amerikába, ahol „minden lehetséges”, vagy a tőlünk ezer kilométerre fekvő Fehéroroszországra tekinthetünk, ahol még most is diktatúra van. Viszonyítás kérdése az egész.
Természeténél fogva az ember mindig a legjobbat akarja magának. Nekem jogom van a jobb életre, mondják a fiatalok. Nem is vitatható el ez a jog tőlük, s ha a jobb élet valahol külföldön vár rájuk, az nekik részletkérdés. Csupán járulékos kár, ha a kultúrájuk és anyanyelvük elveszik odakint a nagyvilágban. Sokak számára utópia, hogy egy jobb helyet teremtsenek ebből az országból, ez már csak egy álomkép, amiért nem érdemes küzdeni. Nem számítanak a gyökerek, kitépik őket, s vele együtt egy darabot saját magukból. Akik itthon maradtak, azok majd gondozzák a sírokat, vagy csak egyszerűen majd benövi őket a gaz. A jobb élet vár, mennem kell.
