Minden bizonnyal még sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor Mlađan Dinkić, a pénzügyi és gazdasági tárca akkori vezetője nagy csinnadrattával bejelentette, hogy a privatizáció folyamán Szerbia minden polgára ezer(!) euró értékű ingyenrészvényt kap, s azt bármikor legalább azon, vagy magasabb áron értékesítheti.
Azóta jó néhány év elmúlt, s igen sokan át is vették az értékpapírjukat, de az emberek legnagyobb része nem volt tisztában azzal a kézzelfogható ténnyel, hogy a magánosítás örve alatt az akkori, majd a későbbi kormány(ok) is lényegében elherdálták a népvagyont, s az új tulajdonosok aligha fogják a tenyerükön hordozni a kisrészvényeseket. Az utóbbi öt évben ez teljes mértékben be is bizonyosodott. Az új tulajdonosoknak az irántuk való viszonyulása teljesen azonos, hiszen sem a kőolajipar, sem a reptér, sem a Telekom nem igyekszik kedvébe járni az embereknek, s évente az egy részvény után járó 20-35 dinárral „szúrja ki a szemüket”.
Egyébként akkoriban úgyszólván az egész ország talpon volt, hiszen az ingyenrészvényt igénylők többsége arra számított, hogy az értékpapírt eladja, s így jelentős összeghez jut. Mint azonban ebben az országban már számtalanszor megtörtént és a jövőben sem lesz másképp, az ingyenrészvény osztogatása csak egy volt – jasszosan szóval – a parasztvakításnak, vagy olyan populista húzásnak bizonyult, amellyel el lehetett vonni az emberek figyelmét a komolyabb problémákról. Különben sincs túl nagy esélye annak, hogy az ingyenrészvényesek sorban állnának az osztalékért, hiszen nem kevesen ma már azt sem tudják, hogy melyik fiókba, borítékba tették ezeket a papírokat. Márpedig darabonként egy veknit érő pénz miatt csak azok túrják fel a házat vagy a lakást, akiknek valóban nincs semmi dolguk. Ebből eredően a beérkező átutalások vagy az illető – esetleg annak idején megadott – folyószámláján vagy pedig a Postatakarék egy külön számláján landolnak, s ha a jogos tulajdonosuk a törvény által meghatározott időn belül nem jelentkezik, esetleg a költségvetésnél köt ki.
Az ebből a szempontból hanyag vagy feledékeny polgárok nyilván ügyet sem vetnek a dologra, az államnak azonban jól jön, hiszen annak idején 4,8 millió személy igényelt és kapott részvényt. Fele ugyan idejekorán pénzre váltotta, de a maradéknak járó összeg, természetesen országos szinten, nem elhanyagolható.
Alapjában véve nem is erről van szó, hanem arról, hogy az öt évvel ezelőtti nagy ígérgetésekből és ámításból jóformán senkinek sem volt haszna, az emberek pedig minden évben, vagyis a dividenda osztásakor szembesülhetnek a megalázó „nagylelkűséggel.
