Hónapokkal ezelőtt a kormány egy külön munkacsoportot alakított azzal a feladattal, hogy a tagjai megállapítsák, mekkora a szegénység Szerbiában. A szakemberek rendelkezésére álltak mindenféle statisztikai adatok, azokból azonban nem éppen szívderítő eredményt szűrtek le, ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy az ország lakosságának csaknem 7,3 százaléka nyomorog, hiszen a családtagonkénti havi jövedelme nem éri el a 12 000 dinárt. Ennyi pénzből valóban nem sokszor lehet jóllakni, de mint minden statisztikai kimutatás, ez is meglehetősen sántít. Annál is inkább, mert a szegények aránya tulajdonképpen 8,7 százalékot tesz ki, vagyis csaknem százezerrel nagyobb a fent említett létszámnál, de a körkérdésekből az is kiderült, hogy ők a havi jövedelmüket lényegében a saját maguk által megtermesztett/megtermelt élelmiszerekkel pótolják, s ezzel „mentesülnek” eme szégyenteljes megnevezés alól.
Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az anyagilag elesetteknek a 60 százaléka félig írástudatlan, jobbik esetben esetleg általános iskolai végzettsége van. Az is jelzésértékű, hogy a vidéken, vagyis faluhelyen kétszer annyi a szegény, mint a városokban.
Az már egy közönséges felmérésnél sokkal mélyebb kutatást igényel, hogy ez a jelenség miért elsősorban Szerbia déli és keleti részére jellemző, hiszen az ország más részein sem dicsekedhetnek az emberek azzal, hogy kedvük szerint bármikor jól fizető munkahelyet találnak. Azt is szem előtt kellene tartani, hogy a legelmaradottabb régiókban milyen a nemzetiségi megoszlás. Ugyanis az adatok szerint legnagyobb szegénység a sokgyerekes családoknál tapasztalható. Persze ebből a szempontból kissé kényes dolog lenne felmérést készíteni, hiszen bizonyos szervezetek rögtön „szegregációt” kiáltanának.
Talán mondani sem kell, hogy ez markánsan kifejezésre jut a szegény és a gazdagabb részek boltjainak forgalmán is. Az utóbbiakon ugyanis négyszer akkora a fogyasztás, mint a szegényeknél. A nagyobb városokról ne is beszéljünk!
Érdekesmód, vagy szerencsére, tartományunkban érezhetően jobb a helyzet. A szegénységi arány ugyanis 6,3 százalékos. De nem volt ez mindig így. Tíz évvel ezelőtt ugyanis a minden nyolcadik vajdaságinak alig jutott a napi betevő falatra, viszont egy évvel később, tehát 2008-ban, 11,9-ről 6,8 százalékra csökkent az arányuk.
Ezt a zuhanásszerű változást még a szakemberek sem tudják (vagy nem akarják) megmagyarázni. Azt azonban a hétköznapi életben tapasztalhattuk, hogy akkoriban „élénkült meg” a kivándorlás. Aki tehát nem talált itthon kenyérkereseti lehetőséget, főleg a fiatalabb korosztály, fogta a kalapját és külföldre távozott. Időközben a vészesen csökkenő népszaporulat is megtette a hatását.
Fent említettük, hogy a statisztikai adatok meglehetősen csalókák és esetleg félrevezethetik a tájékozatlanokat. A szegények félmilliós tábora a szóban forgó, 12 000 dinárnál kisebb jövedelmüket öleli fel. Viszont tudjuk, hogy Szerbiában jelenleg 1,75 millió nyugdíjas van, s közülük 1 040 000-nek havi 25 ezer dinárnál kevesebb a járandósága. Közülük igen sokan egyedül élnek, tehát kevéske ellátmányukból kénytelenek fizetni a közüzemi számlákat, és biztosítani az egyre drágább tüzelőt. Ezenkívül ők – érthetően – sokkal többet költenek gyógyszerekre, mint a fiatalok.
Kívülük vannak még a sehol nyilván nem tartott személyek, akiknek sem munkahelyük, sem sorszámuk nincsen a munkaközvetítőben. Vajon ők miből élnek?
A kormány munkacsoportja kutatásának eredményét ugyan nem vonjuk kétségbe, de félő, hogy az általa készített kimutatás tulajdonképpen csupán a jéghegy csúcsa.
