Amikor közvetlenül és pozitívan érintik az államvezetés intézkedései az emberek zsebét, hajlamosak szinte bármit elhinni. Ez a helyzet most is, hiszen miniszterek, államelnök, miniszterelnök és a Költségvetési Tanács elnöke is úgyszólván naponta szóba hozza a hamarosan(?) várható fizetés- és nyugdíjemelést. A hozzáértők már azt is kiszámították, hogy a legidősebbek járandóságának ötszázalékos növelése egy év alatt 12 milliárd dinárt fog felemészteni, a közszolgálatok dolgozóinak ígért tíz százalék pedig nettó huszonöt milliárd dinárral terheli a költségvetést. Abban a nyilvánosság előtt szinte mindannyian egyetértenek, hogy ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítására lesz elég pénz, hiszen folyamatosan növekszik a költségvetési többlet. Az is igaz, hogy a Költségvetési Tanács elnöke már többször is óva intette a kormányt a túlzott remények ilyen vonatkozású táplálásától, mert –szerinte – akár veszélybe is kerülhet az ország pénzügyi szilárdsága, aminek megteremtése érdekében a kormány már három éve folyamatosan bitorolja a nyugdíjasok szerzett jogait.
Amíg egyik oldalról ígérgetnek, a másik oldalon mélységes a csend annak a százötven állami vállalatnak az egyre növekvő adósságáról, amelyeket eddig nem sikerült privatizálni, esetleg egyelőre nincs rá vonatkozó politikai akarat.
A veszteségek halmozóinak első soraiban folyamatosan a Srbijagas és a villanygazdaság áll. Ha másképpen nem tudnak pénzt szerezni, hazai vagy külföldi bankoknál rövid lejáratú hitelt vesznek fel, amelyért az állam vállal kezességet. Mivel jó előre tudvalevő, hogy nem lesz miből törleszteniük, az államnak kell helytállnia helyettük.
Fent a Srbijagast említettük, amely az év első nyolc hónapjában 2,6 milliárd euró adósságot halmozott fel, s a kilátások szerint az év végéig megduplázza ezt az összeget. S ez csak a jéghegy csúcsa, mert a korábbi években felvett kölcsönök részleteit az állam évente 200 millió euró értékben fizeti.
A villanygazdaság negatív mérleghiánya „csak” egymilliárdra rúg. A költségvetést terhelő közvetlen kiadások között található a Resavica bányák ötmilliárd dináros támogatása és a vasút számára félretett tizenhatmilliárd dinár is. Utánuk következik a pancsovai finomító, a műtrágyagyár, a vranjei Simpo és a bori bányamedence.
Egyébként a Srbijagas és a villanygazdaság esetében a veszteségek halmozódása meglehetősen összetett folyamat. Nekik ugyanis óriási összegekkel tartoznak más, szintén az állam vezetése alatt álló gyárak, amelyek már évek óta nem képesek kikecmeregni a rossz gazdálkodás kátyújából. Igen alapos és lehetőleg független elemzésre volna szükség ahhoz, hogy tiszta víz kerüljön a pancsovai nitrogénművek ügyvitelének poharába, hiszen a Pénzügyi Tanács által nyilvánosságra hozott adatok szerint a szóban forgó üzem teljes jövedelme nem fedezi az általa elhasznált gáz árát, valamint a dolgozók fizetését, de a kormány alig tesz valamit a helyzet jobbítása érdekében. Időről időre lecseréli az üzem vezetőségét, de ismét a saját pártkatonáit helyezi pozícióra, tekintet nélkül szakmai hozzáértésükre.
Persze ez a gyakorlat nem újdonság, mivel a közvállalatok élén sem mindig kipróbált szakemberek kapnak helyet, hanem elsődleges „erény” a hatalmi párt(ok) iránti feltétlen lojalitás. Így történhet meg az, hogy olyan személyt neveznek ki hadügyminiszternek, aki még közlegénynek sem volt alkalmas.
És mindaddig, amíg nem szűnik meg ez a gyakorlat, a legfelsőbb vezetés a költségvetésből tulajdonképpen kitalicskázza az emberek pénzét. Oda viszi, ahol – feltételesen szólva – egy-egy feneketlen kút van, amely minden pénzt elnyel.
