A fotó a minap egy zimonyi piacon készült, és a halügyekben kevésbé járatosaknak mondjuk, többnyire süllő látható rajta. Az a hal, amelyre éppen tilalom van. A korábbi évekkel, sőt évtizedekkel ellentétben, amikor az ilyen jelenség mellett mindenki simán elsétált – a horgász legfeljebb káromkodott egyet –, az idén a halasboltoknak támadt némi gondjuk.
A törvény ugyanis kimondja, hogy tilalmi idővel védett halat csak akkor lehet árusítani, ha behozatalból származik, vagy bizonyítható a halgazdasági eredete. A képen látható süllő – papírokkal bizonyíthatóan – halgazdasági eredetű. De!
Korábban a boltosoknak ezt nem kellett bizonyítaniuk, mert senki se kérdezte tőlük, honnan nekik hal a tilosból. Az utóbbi időben azonban különböző csoportosulások kezdték rájuk szabadítani a különböző felügyelőségeket meg a rendőrség(ek)et. Attól függően, hogy a forgalmazás helyétől, módjától, körülményeitől függően melyik az illetékes. Egyelőre ügyeletes feljelentőkként leginkább a Szerbiai Egyesült Horgászokat emlegetik, akik honlapjukon hosszú jegyzéket közöltek, amelyben ismertetik, melyik helységben melyik telefonszámon kell jelenteni a halügyekkel kapcsolatos visszásságokat. Követte ezt a példát a Halászok Asszociációja is. Ha már a halászást szigorú előírások szabályozzák – a minisztérium ugyanis nem engedett a halászok azon követelésének, hogy lazítson a tilalmi időre vonatkozó szigorításokon –, az orvhalászoknak se legyen örömük! Tekintettel arra, hogy a halászok igen jól ismerik a nyílt vizekből kifogott hal piaci menetirányát, beavatkozásuk meglehetősen hatékonynak bizonyult. Ebben közrejátszhatott az is, hogy tudják, kinek kell szólni. Történt, hogy a halászok feljelentései nyomán a felügyelőségek sorozatosan csaptak le azokra a halárusító helyekre, amelyeken valami nem volt rendben. És ami még érdekesebb, az érintett helyszín közelében ilyenkor mindig akadt valaki, aki a beavatkozást képpel, majd a szervezet profilján szóval is megörökítette.
Visszakanyarodva a süllőkupacokat ábrázoló képhez egy gazdasági kérdést kell kikezdenünk. Nevezetesen azt, hogy tájainkon vannak(!) halgazdaságok, amelyek gazdag süllőállománnyal rendelkeznek. Annyira gazdaggal, hogy megengedhetik maguknak a lehalászást akár tilalmi időben is. Olyan sok a süllőjük, hogy bőven jut belőle piacra is, meg marad magnak is. Ilyen halgazdaságból tájainkon három is található, kilétük ismert szerkesztőségünk számára. Nevükkel nem azért maradunk adósak, mert nem akarunk ingyenreklámot csinálni nekik, hanem...
Horgászkörökben eluralkodott az a nézet, hogy a szóban forgó halgazdaságoknak kizárólag(!) tilalmi időben van süllőforgalmuk, amikor is kötelező a halgazdasági eredet. Amikor a piacon szabadon megjelenhet a nyílt vizekből fogott hal, a kérdéses halgazdaságok neve eltűnik a fuvarlevelekről. Vízkezelőink pedig a süllővel való halasítást azért mellőzik, mert nem tudnak ivadékot beszerezni, azoktól a halgazdaságoktól, amelyeknek ívási időben is van eladó anyaállományuk – konyhahal gyanánt.
