A nyugati országok hatásos természetvédelme – beleértve a halállomány védelmét is – többnyire az ott élők fegyelmén alapult. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy tudták, mit szabad, és mit nem. Ezekben az országokban a zsákmány sem volt népjóléti kategória, aki halat akart enni, megvehette, nem kellett fognia. Ráadásul számos országban a felénk népszerű halfajok nem számítottak konyhaképeseknek. Ha fogták is őket, nem vitték el. Mert ha el is vitték volna, piaca nem volt. Ennek következményeként alakultak ki a harcsafogók paradicsomai az Ebrón, a Pón..., és vonzották a harcsahorgászokat.
Aztán átrendeződtek a határok. Olyan vidékek és országok kerültek közösségen belülre, amelyekben a hal megbecsülése neveltetésen kívül rekedt. Az ex-keleti országokban ugyanis a hal mindig is megélhetési kategória volt. Az evett halat, aki fogott. Mert előfordult, hogy aki nem fogott, az nem evett semmit. A harcsában gazdag vidékek hamarosan a vízparti zugiparosok figyelmének középpontjába kerültek. Nemcsak azért, mert sok volt a zsákmányolni való, hanem azért is, mert nem volt, aki ellenőrizze a zsákmányolás módját. Az „őshonos” rendőrségnek nem volt tapasztalata a „tájidegen” ügyességgel szembeni küzdelemben. A zsákmány mennyiségének korlátozása pedig képzeletbeliként sem szerepelt.
Mindennek következményeként történhetett meg, hogy a Po vidéke orvhalászok zarándokhelyévé vált. A határok átrendeződése ugyanis nemcsak a tilosban halászókat hozta magával, hanem a piacot is. Korábban hiába fogtak feleslegesen sokat, eladni nem tudták, a hal forgalmazásának ugyanis arrafelé szigorú játékszabályai voltak. Az új piaccal együtt a lazán értelmezett halforgalmazási szokások is színre léptek. És ennek halmészárlás lett a következménye.
Évekkel ezelőtt már szóbeszéd tárgya volt, hogy a horgászparadicsomoknak hamarosan bekövetkeznek a végnapjai. Ez elsősorban azokat a vizeket fenyegette, amelyek közel estek a halforgalmazást huszárosan kezelő területekhez. A kor műszaki fejlettsége ugyanis lehetővé tette, hogy a kifogott halat a célnak megfelelően előkészítve – csak a kelendő darabok mentek, a fej- és farokrészek maradtak – mélyhűtőládákban gyorsan el lehetett szállítani, hiszen a határok immár eltűntek, velük együtt az ellenőrzés is. A vízparti ellenőrzés (hiánya!) pedig a halfogás kósernek semmiképpen sem nevezhető módszereire oda se nézett. Áram, szigony, hálórengeteg... Egészen addig, amíg el nem szabadult a kocsi.
Tekintettel arra, hogy a horgászturizmusnak mindenütt egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, az illetékeseknek szemet szúrt, hogy fogyatkozóban van az az istenadta hal, amelynek zsákmányolásáért sokan hajlandók nem keveset fizetni. Meg minden másért is, ami ezzel jár. Csónakbérlet, idegenvezető, csali, szállás...
Katalóniában erre hamarabb rájöttek, és egész sor megszigorítást vezettek be. Az olaszoknak valamennyivel több időre volt szükségük, hogy megfelelő szabályozást léptessenek életbe. A minap megtörtént. Nem részletezzük, csupán annyit kell tudni, hogy félnapos vita után elfogadták a halállomány megvédést célzó rendeleteket. Ez magába foglalja az orvhalászok teljes felszerelésének (autó, csónak és minden egyéb helyszínen található) lefoglalását is. Aztán mehetnek, ahogy tudnak. Mert ezután következik az eljárás. Aki pedig lefoglalja: a halászati rendőrség!
Halászati rendőrség? Igen. És nagyon jó hallani, hogy ilyen is van.
Ahol sokan élnek az idegenforgalmi szolgáltatásból, a turisták pedig azért költenek, hogy halat fogjanak, ott a halnak nagy az értéke. De csak akkor, ha él, természetes környezetében van, horogra csalható... És mint ilyennek, gazdája is van.
