Száváig a Dunán, Marosig a Tiszán

A hétvégén ismét kettős forduló volt a kuttyogatóligában. Kezdődött a szombaton megrendezett zimonyival, amely látványos harcsazsákmánnyal szolgált. A Száva-torkolat feletti Duna-szakasz ugyanis halászatmentes, elkötelezett horgászok sokasága tekinti sajátjának, és kellemetlenkedni hajlamos halőrszolgálat felügyel rá. A külsőségek mellett a víznek igen jó halmarasztaló tulajdonságai vannak. A tartásokkal tarkított mély részek mellett helyi sajátosságnak számít a meredek löszfalak tövében meghúzódó harcsaparadicsom. Kilométereken át a pálya olyan terepen fut keresztül, amelyen a vízfenékről – kisvizek idején nagyjából tizenegy méteres mélységből – öt-hat méter magasra megkövesedett kitüremkedések nyúlnak fel. Gyors egymásutánban követik egymást, és olyan szélesek, hogy könnyű felettük tartani a csónakot. A harcsaállomány nagysága pedig egyenesen arányos a vízfenék domborzatának tagoltságával.

Már a verseny kezdő órájában befutottak az első jó hírek, majd hamarosan halmozódni kezdtek. Ezért Petar Srok főbíró – aki szervező-házigazdaként nem állt versenybe – hamarosan vízre szállt mérlegelni. Branislav Stankovićnak, a tavalyi versenysorozat győztesének – aki ez alkalommal állandó versenytársa, a magyarkanizsai Duško Rakić helyett Nebojša Jovanović cserejátékossal lépett fel – ekkor már három harcsája volt 15,8 kiló összsúlyban. Szép zsákmánya volt a helybeli dr. Igor Učajevnek és Nenad Draškovićnak, a tavaly itt diadalmaskodó Balać–Lujić kettősnek, a Dunán mindenkor jól szereplő Janković–Aleksov párosnak, az élmezőnybe az idén berobbanó Alugának... Ekkor befutottak a tévések, és – Obradović meg Kelijašević szemszögéből nézve – mindent elrontottak. Az addig kitűnően horgászó szerémségi kettős a tévések szeme láttára emelt fel gyors egymásutánban két harcsát. Csakhogy a kamera ezt nem látta, a kényelmeskedő fővárosi szaki nem csőre töltött műszerrel lépett csónakba, mint ahogy újvidéki kollégái szokták, meg ahogy ebben a műfajban illik, hanem akkor kezdett matatni rajta, amikor a horgászok már fárasztottak. Mire sikerült bekapcsolnia, addigra a lencse elé terelgetett egyik harcsa – igen, a nagyobb, és lehetett vagy tíz-egynéhány kilós – úri hidegvérrel lelécelt... Igaz, nem ez volt az egyetlen a tízen felüli súlytartományból, amely kereket oldott a verseny során.

A lefújásig Stanković és társa a reggeli háromhoz további két harcsát adott hozzá, és 24,2 kiló összsúllyal diadalmaskodott. Aluga és Radović úgyszintén öt hallal (21,4 kiló) lett a második, Obradović és Kelijašević hattal (20,1 kg) a harmadik. A versenyzők 37 harcsát fogtak ki 152 kiló összsúlyban, ezáltal a zimonyi verseny felsorakozott a magyarkanizsai mellé, az eredmények pillanatnyi állása szerint ezek az ország legjobb versenyszínhelyei.

A kuttyogatókaraván felszedte sátorfáját a Száva-torkolat felett, és átköltözött a szegedi Tiszára, a Maros-torkolat feletti szakaszra, a bonyolult számtan világába. A szegedi verseny ugyanis része mind a magyar, mind a nemzetközi, de pontozott a szerbiai bajnokságban is. Ezzel az összeadásokkal azonban majd a versenybizottság foglalkozik, egyelőre a verseny összteljesítménye a téma. Figyelembe véve a vízügyek alakulását, kérdéses volt, lesz-e egyáltalán eredmény. Mert a nulla nem számít annak. Kérdéses volt ugyanis, hogy a harmincfokos Tisza tessék-lássék vánszorgó, harmincszázalékos békalencse-borítású vize ad-e egyáltalán halat. Az ilyen körülmények között való kuttyogatás nagyjából a lehetetlen küldetés élményvilágát, nem pedig a horgászás sikertörténeteinek zamatát idézi. De ne feszítsük a húrt, ahol ennyi helybeli sztár meg vándorló kuttyogató muzsikál a harcsafülnek, ott zsákmány is szokott lenni. Lett is. A dekáknak azonban soha korábban nem volt ilyen jelentős szerepe. De talán a találékonyságnak meg a vízen való nyitott szemmel járásnak sem. A versenyt ugyanis Szabó Zoltán és Újhelyi Richárd nyerték egyetlen harcsával, amelynek súlya 4,12 kiló volt. A zsákmányolás szemtanúiban azonban felmerült annak gyanúja, hogy ez a fogás távolról sem volt a véletlen műve, a két fiatal horgász előre megfontolt szándékkal követte el. A megfigyelőknek szemet szúrt, hogy órákon át egy vánszorgó, nagy kiterjedésű békalencsemező peremén püfölték a vizet, és kivárták, hogy ez a beárnyékolt vízdarab halmarasztaló tartások fölé kerüljön.

Találgatni lehet, a zsákmány azonban tényszerű. Akárcsak az is, hogy az elsőség 16 dekán múlott. A második helyezett Stanković és Rakić két harcsája ugyanis 3,96 kilót nyomott, tíz dekával többet, mint Szűcs István és Kurucz Imre zsákmánya, amely viszont huszonnéggyel volt súlyosabb a moholi Muzslyai László és Faragó Árpád fogásánál. De hagyjuk a patikusmérleget, és vessünk egy futó pillantást a moholi csapatra. A szabályok értelmében a csapatok ugyan kéttagúak, a moholiak azonban hárman vannak a csónakban. Faragó Csongor ugyanis rendszeres megfigyelője és passzív részvevője a versenyeknek, és élesben tanulja a szakmát. Aki már végigkuttyogatott egy-két versenyt, az tudja, hogy ez milyen nehéz inasiskola.