Ismét úgy festett, hogy a kuttyogatóliga hétvégi kettős fordulója a lehetetlen küldetések élményvilágát fogja felidézni. A szombati óbecsei forduló idején parttól partig terjedő békelencsemező borította a Tiszát, a vasárnapi törökbecseinek a színhelye pedig megegyezett a Nagyboldogasszony-napi rendezvényekével. A részleteket lásd zajszint címszó alatt. Aztán, az ügyeletes vészjóslók őszinte sajnálatára, merőben másként alakult mindkét verseny.
Boja Miklós szerint a Tiszát korábban is lepte már ennyi békalencse
A békalencseréteg ugyanis szinte semmilyen hatással nem volt a kuttyogatás eredményességére. Elég volt evezővel vagy szákkal zsebkendőnyi szabad vízfelületet készíteni, és ide engedni a csalit. A kuttyogató üzemeltetését sem akadályozta a növényzet, hiszen köztudott, hogy a szóban forgó segédeszköz nem akkor adja a hangot, amikor lecsapnak vele, hanem amikor a korong elhagyja a vizet. Ráadásul a békalencse-borítás jól beárnyékolta a vizet, és mivel ez huzamosabb ideje tart, a víz hőmérséklete néhány nap leforgása alatt lényegesen csökkent, bőven engedett a huszonnyolcból. Egzakt mérések hiányában nem tudjuk, mindez hogyan befolyásolta a víz oxingénháztartását, amely köztudomásúan döntő hatással lehet a hal kapókedvére. Csupán feltételezzük, hogy rétegenként jelentősen változott. Márpedig ha a Tiszáról van szó, akkor a 10–15 méteres vízoszlopba igen sok réteg fér, és ennyivel kell felszorozni a többi, meglehetősen sok változót. Ezt pedig még ha matematikailag helyre is rakta valaki, a horgászokkal nem közölte a végeredményt. De ha jobban belegondolunk, még ha értették is volna, nem érdekelte őket.
Az óbecsei versenynek már a kezdő szakaszában Stanković és Rakić tavalyi bajnokok magasra állították a lécet. A jobbkanyar mély árkának pereméről szólítottak horogra egy tekintélyes példányt, amelyet a későbbiek során egy kisebbel fűszereztek. Ezt a magasságot a többieknek nem sikerült hozniuk. Ugyanakkor példa értékű a kuttyogatók világába egyelőre csak beleszimatoló Ozsvár–Szerencse magyarkanizsai–topolyai párosnak a teljesítménye, akik a célegyenesben hajrázva bűvölték elő azt a 3,8 kilós nagybajuszút, amely egy korábban fogott kisebbel együtt ezüstöt hozott nekik. A végeredmény: négy csapatnak volt értékelhető zsákmánya. A golfpályára emlékeztető Tisza láttán mindenki kevesebbet remélt. Ami pedig ennél szakmailag fontosabb: a következő verseny színhelye, pályaközéptől mérve, mindössze hét kilométerre volt völgymenetben; Törökbecsénél, ahol már három napja tartott a muri, és bömbölt a zene karnyújtásnyira a harcsamarasztaló helyektől. De!
A haltudomány – az eltelt idő rövidségére való tekintettel – még nem döntötte el, hogy a harcsacsődület a Hari Mata Hari–Severina-koncert után maradt ott, vagy az EDDA–Brenára érkezett. Akárcsak a félszázezernél több látogató esténként. A hangorkánt okádó hangfalak ugyanis kőhajításnyira voltak a legjobb harcsamarasztaló helyektől. És itt kellett a verseny részvevőinek harcsát fogni. A zenei kitérőre csak azért volt szükség, mert fogtak. Sokat!
Utánaszámoltunk, az utóbbi tíz évben nem volt verseny, amelyen aránylagosan szemlélve ilyen sok legénység könyvelt el értékelhető zsákmányt. Csupán két helybeli, a buli kedvéért benevező, máskülönben nem kuttyogató csapat maradt zsákmány nélkül, a többinél volt mit mérlegelni. Annak ellenére, hogy a pálya peremén álló éjszaka bömbölt, napokon át. Csakhogy!
A versenyt megelőző nap délutánján és a kora esti órákban a versenyzők nem a bulira, hanem a vízre összpontosítottak. Észrevették, hogy a békelanecsemező hosszirányban kimozdult, a hajóút mindkét oldalán gyorsabban kezdett utazni a zöld. A gát alatt tartózkodó ismerősökhöz intézett telefonhívások megerősítették: „üzemben a 2-es, függöny az 5-ösön és a 4-esen, hamarjában átömlőre állított a 3-as”. Helyi zsargoban ez a gát kapuinak üzemeltetési módozatára vonatkozik. Aki ismeri, annak sokat mond, akinek ismeretlen, annak hiába. A versenyben nagy esélyekkel azok indultak, akik a vízre ránézve kérdezés nélkül is tudták, mi történik a három kilométerre levő gáton.
Losonc és Hangódi törökbecsei zsákmányával
A kezdetben úgy festett, hogy a csak itt fellépő, örökös dobogós helybeliek, Kempela és Kicoš fognak győzni. (Hosszabb utánajárás után tudtuk meg, hogy Rada Avramovról és Đurica Blažinról van szó, valódi nevükön – Bánátról lévén szó – nemigen emlegetik őket.) Kieveztek a csónakkikötőből, és a teljes versenyidőt egy legfeljebb kétszáz méteres szakaszon dolgozták le. Gyakran ráeveztek, közben fogták a harcsát. Hasonló versenytaktikához folyamodtak Miša Rajić és Saša Pecarski tavalyi győztesek is. És ők is fogták. Történt mindez az éjszaka fáradalmait szellőztető nagyközönség szeme láttára. A részidőben történő mérlegeléskor Avramovék öt harcsánál tartottak, Pecarskiék négynél, de súlyosabbnál, a különbség nem egész egy kiló volt javukra.
Amikor a mérkőzés már lefutottnak látszott, beleszólt a Losonc–Hangódi adai–magyarkanizsai kettős. A pálya alvégén püfölve a vizet egy órával a lefújás előtt még három harcsánál tartottak, ami bronzversenybe hozta volna őket a moholi Faragó–Muzslyai-kettőssel. De nem! A pályavégi surranósávból fergeteges hajrába vágtak, belenyúltak a harcsaverembe, és egy óra alatt három harcsát adtak hozzá a meglevőkhöz. Fél kilóval maradtak le az aranyról, ugyanennyivel előzték meg a helybeli nagymenőket.
A törökbecsei buli évente ismétlődik, a békalencse-képződés – az óbecsei verseny idején bennünket kalauzoló Boja Miklós szerint – tízévenként. Jegyezzük meg. Jövőre meg tíz év múlva hasznát vehetjük.
