A bevezető történetet rövidre fogjuk: egy francia horgász üzleti úton járt nálunk, és időt szakított arra, hogy galócafogással próbálkozzon; első nekifutásra sikerrel járt. A rövid történetnek itt vége.
A hosszabb változat azzal kezdődik, hogy éveken, évtizedeken át nem fordult elő, hogy valaki elutazik a Drina-vidékre, lesétál a folyóhoz, és rövid időn belül galócát fog. A pisztrángkirálynő állománya ugyanis annyira elszegényedett, hogy a szakavatott galócahorgászok is legfeljebb két-három halat fogtak évente. A szakmában kevésbé járatosakkal pedig előfordult, hogy egész idényen keresztül kapásuk se volt. A történet kimondottan horgászati vonatkozása, hogy galócát akkor sem könnyű fogni, ha bőven van belőle. Aztán jött egy francia, aki a galócáról csak annyit tudott, hogy ilyen hal van; a Drinát is csak úgy találta meg, hogy segítettek neki; aztán lesétált a partra, és hamarosan fogott. A történet nem arról szól, hogy milyen ügyes ez a Guillaume Tonin. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy profi horgászról van szó.
A dolgok mai állása szerint a Drina bizonyos szakaszain a legtermészetesebb dolog, hogy a pörgető horgász rendszeresen találkozik galócával. A fogott halak egyelőre még nem érik el az egyméteres méretet, de az már csak idő kérdése.
De hogyan történhetett, és történt is meg, hogy a semmitől meg a nagyon kevéstől eljutottunk a rendszeresig? Ez hosszú történet, de ezt is rövidre fogjuk.
Még öt év sem múlt el azóta, hogy hat fiatal biológus elvonult egy isten háta mögötti vidékre, hogy megmentse az utókornak a dunai galócát. Beköltöztek a régen létrehozott, de a kezdetek óta célszerűtlenül üzemeltetett pisztrángtelep romos épületébe, hogy életet leheljenek egy vesznikész halfajba. A viszontagságok részletezését mellőzzük, és maradunk a tényeknél: sikerült nekik. Hét hónappal később már sor került az első halasításra. Ezt újabb szaporítások, továbbnevelések, halasítások, majd újabb galócanemzedékek kinevelése követte.
Az egész műveletre éveken keresztül jellemző volt, hogy a munka során felmerült nehézségek alkalmával a csapat önmagára volt hagyatva. Amikor halasításra, a siker betakarítására került sor, akkor viszont még a miniszterek is megjelentek.
Idővel – senki se jegyezte fel, mikor kezdődött – érkezni kezdtek a hírek apró, legfeljebb negyvencentis galócák zsákmányolásáról. Soha korábban ilyen sok kis galóca nem került horogra. Még talán akkor sem, amikor a szóban forgó hal szabadon vándorolhatott az ívóterületekre anélkül, hogy gátak állták volna útját.
A drinai horgászok elkönyvelték, hogy a fiatal egyedek tömeges felbukkanása minden vitán felül a galócaszaporítás eredménye. Arrafelé ugyanis igen gyorsan terjednek a hírek, még ha szűkre szabott területen is történik valami, hamarosan az egész folyó mentén tudomást szereznek róla. A galócaügyeket pedig előszeretettel terjesztették, hiszen régen/sosem történt a folyó mentén olyasmi, aminek mindkét parton úgy tudtak örülni, mint a szóban forgó hal feltámadásának.
A néhány száz kisgalócával kezdődő halasításokat ezrek, majd tízezrek kihelyezése követte. Erőteljes, életerős, válogatott, előnevelt... egyedekről volt szó, ezek esetében a kallódás igen alacsony. Ezzel párhuzamosan különválasztottak egy rajt, amelyből a majdani anyaállományt kívánták kinevelni.
Ment volna minden gördülékenyen?
Akik csak a végeredményt szemlélték, azoknak úgy tűnt, hogy ennél jobban már nem is alakulhatnak a dolgok. A fiatal szakemberek dolgoztak, és nem foglalkoztak a kellemetlen részletekkel, hiszen nem adódik minden szakmabelinek, hogy galócát szaporítson, és olykor miniszterek veregessék a vállát.
Aztán a miniszteréknél őrségváltás történt. Akik jöttek, nem csípték, amit elődeik támogattak. Vállveregetés nélkül a galócaszaporítók még el lettek volna, de az újak megszüntették azt az alapot, amelyet a régiek a galócaszaporítás pénzelése végett hoztak létre. Ezzel párhuzamosan a halszakértők a pisztrángtelepen is kezdtek útba lenni.
Valakinek nem tetszett, hogy szakavatott szemek látják, miként történik a szivárványos pisztráng tenyésztése. A rossz nyelvek szerint nem volt jó, hogy olyanok látták a tenyésztés során alkalmazott anyagokat, eljárásokat... akik tudták, mire szolgálnak, és milyen következményekkel jár(hat) használatuk. Nem rendelkezünk arra vonatkozó adatokkal, hogy a telep bérlőjének származott-e ebből bármilyen kellemetlensége, a szóbeszéd szerint ugyanis „minden rovást letörölt a csárdás (nótabeli) lánya”. De amint őrségváltásra került sor az önkormányzatban is, a galócaszaporítók szedhették sátorfájukat.
A pisztrángtelepet bérlő újgazdag közös nevezőre jutott a frissiben nyeregbe pattant párttal. A szerződéseket, amelyek a galócaszaporítóknak lehetővé tették, hogy használják a telepet, az önkormányzat önhatalmúlag felrúgta, és a szakértőket mehettek. Helyesebben: nem mehettek. Mármint be a telepre. Nem etethettek, nem gondozhatták az anyahalakat, és ha nem akarták, hogy minden ott pusztuljon, el kellett vinniük.
Elvitték, és mentek. Menet közben visszaszámoltak. A munkanaplók számoszlopainak részletes ismertetése helyett csak annyit: csaknem félszázezer egy-, két- és háromnyaras galócát adtak a Drinának. Nem az egész folyónak, hanem annak a szakasznak, amelyen a pisztrángkirálynőnek a dolgok pillanatnyi állása szerint van/volt keresnivalója.
A horgászközvélemény kezdeti (nagy) felháborodása lecsillapodott, a politikum szó nélkül hagyta a történteket, a szakértők másutt kerestek alkalmazást... majd a vízbérlet is lejárt. Megtörténhet, hogy a Drina begalócásított szakasza olyan gittegylet kezelésébe kerül, amely semmivel sem járult hozzá a galócaállomány visszaállításához. Minden elgereblyézve...
És ekkor jött a francia. Nem akármilyen francia, hanem egy hírneves profi horgász. Egy olyan horgász, aki bejárta a világ meghorgászható sarkait, végeit meg csücskeit. De nálunk bukkant olyanra, ami miatt vissza akar jönni. Látva a vidéket, és találkozva a galócával, tervei támadtak ezzel a kettővel kapcsolatban. „Csodálatos volna ezen a vidéken legyezve fogni ezt a halat” – írja.
De minek is küldte ide az ördög ezt a franciát? Az ilyen alakoknak követőik vannak. Ha elhíresztelik, hogy itt jó, a táj szép, a galóca fenséges, akkor a követőik is eljönnek. Ha sokan jönnek, akkor a vidék is úgy kezd viselkedni, mint ahogy az érkezők elvárják. Ha nem is mindenütt, legalább a vízparton.
Pedig a felnövő galócákat idővel mi is kifoghattuk volna, újat nem neveltünk volna, és visszatérhetnének a „régi szép” galócamentes idők. A galócát hagytuk volna kiveszni, mert az újgazdagoknak meg a homályos önkormányzatoknak nem kell. De ha az illetékesek úgy ítélik meg, hogy a vidék idegenforgalma – beleértve a galócát is – fontosabb a nyerészkedők szimbiózisánál...?
Minek is jött ez a francia?!
