Túl sok volt az idén esőből, tetemesek voltak a víz- és viharkárok, nőttek a termelési költségek, de szerencsére a terményárak is. Éppen ezért kinek jó, kinek rossz volt ez az év. A zsebére nézve bárki mérlegelheti, hogy milyen eredménnyel zárta a tizenkettedik hónapot.
Jobb ez, mint amikor mások néznek rá, és nyúlnak a zsebébe…
Két út között választhat erre mifelénk a parasztember. Az egyik választás szerint előbb számol, és utána vet (vagy nem vet), a másik szerint eszébe sem jut számolni, hogy ezzel se fájdítsa a fejét, ehelyett kínjában vet és arat, hogy aztán a hasznot más arathassa le.
Egy kicsit sarkítva közölt igazság ez, ám az cáfolhatatlan tény – az elmúlt tizenkét hónap is erről győzhetett meg –, hogy nem olyan világ a szerbiai mezőgazdaság világa, ahol mindenki jól jár, és ahol egyenlő arányban kell cipelni a terheket. A terhekből bőségesen kijut a parasztnak, a haszonból viszont alig valami. Hogy ki az, aki kaszál, azt mindenki láthatja, ha látni akarja. A paraszt többnyire csak akkor, ha a jószágát szeretné megetetni. (A szerencsétlenebbjére ráadásul az idén még a széna is rárohadt.)
Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2010-es év még nem az az év volt, amivel a mezőgazdaság mindegyik szereplője elégedett lehetett volna. A szerbiai agrárfordulatra egyelőre még várni kell.
Csak nehogy a nagy türelembe és a sok tűrésbe belefáradva visszaforduljon a paraszt a kaszához, vagy ami még rosszabb, a sarlóhoz és a kalapácshoz! (Igaz, ma már tüntetni is traktorral és cséplőgéppel jár a gazdaember.)
No de lássuk, hogy mi az, ami megtörtént, és aminek nem kellett volna, és mi nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie az elmúlt tizenkét hónapban!
JANUÁR
Egynegyedével nőtt a mezőgazdasági büdzsé, de így is csak alig több mint fele a valamikor volt 5 százalékos költségvetési részesedésnek. A területalapú támogatás összegének a bejelentett megnövelése 12 ezerről 14 ezer dinárra még 25 százalékos emelés sincs.
Egyéb jó, vagy inkább jónak tűnő hír itt az év kezdetén, hogy a kormány jelezte, 5 ezer dinárral támogatja a fejtrágyavásárlást. Igaz, a pénzt most sem a termelők kapják kézhez, ehelyett a forgalmazóknak, azaz az egyetlen forgalmazónak folyósítják azt. Kit is támogat akkor a minisztérium? Erre nemcsak mi kérdeztünk rá lapunk hasábjain, hanem a hoppon maradt többi műtrágyaárus is. Az agrártárca által támogatott 300 ezer tonna viszont napok alatt gazdára talált. S miközben vízben úsztak a búzaparcellák, megérkeztek a termelőkhöz az elképesztően magas vízlecsapolási illetékekről szóló számlák.
FEBRUÁR
Úgy tűnik, az év első hónapjára időzítették az „ütős híreket” a kormányszervek, éppen ezért az lehetett az érzése februárban az embernek, mintha semmi sem történne az ilyenkor szokásos szócséplésen és fejtrágyázáson kívül. Ez alapján elmondhatjuk, hogy február a szép ígéretek hava volt. A tejtermelőknek járó díjtalan állatorvosi szolgáltatásról beszélt például Saša Dragin mezőgazdasági miniszter, miközben a szerbiai média a korlátlan lehetőségekről és a nagy esélyről zengedezett annak kapcsán, hogy életbe lépett az Európai Unióval kötött átmeneti kereskedelmi egyezmény, bár gyakorlatiag alig történt valami említésre méltó, hiszen az unió már tíz éve, Szerbia pedig már egy évvel korábban alkalmazni kezdte az egyezménybe foglalt rendelkezések nagy részét.
MÁRCIUS
Kezdetét vette a taktikázás a búzával, bár még a tavalyi termés értékesítése be sem fejeződött, a tőzsdén 9 dináros áron vásárolni kezdték a talpon álló búzát. A világpiacon közben folyamatosan csökkennek a gabonaárak, jó termésre számít mindenki, aki csak mikrofon közelbe jut, vagy ez is csak az ámítás része? Nálunk 140-ről 80-90 dinárra zuhant a sertés élősúlyának az ára. Az állattenyésztők szerint a tarthatatlan helyzet oka az országot uraló monopolisztikus viszonyok. Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy nem a termelők fogtak össze, hogy megengedhetetlen piaci előnyöket élvezhessenek a szegény és kiszolgáltatott fölvásárlókkal szemben, de még a disznókat sem vádolhatjuk efféle piszkos üzelmekkel. Más miatt nevezzük disznóknak a disznókat!
ÁPRILIS
Nem is volt ilyen hónap. (Ez volt az április tréfa helye.)
Ugyanilyen vicces könnyedséggel vetették el a vízlecsapolási illeték gondját is: elengedték a kifizetési kötelezettséget az év végéig, az összegből viszont egy petákot sem, hiszen már a Bibliában is megírták: a törvényből a legkisebb betű sem maradhat el! Egy dinár sem, egy para sem! Add meg előbb az államnak, ami az államé, a banknak, ami a banké, s ami marad, már ha marad, az mind a tied lehet.
MÁJUS
Ha valaki eddig nem értette volna, hogy mi szükség van a vízlecsapolásra – már ahol láttak ilyet –, az rögtön megérthette abból, amikor májusban ismét megnyíltak az ég csatornái. Azt is megtanulhatta, hogy mire való az esernyő, aki ugyanis nem vitt magával az idei újvidéki mezőgazdasági vásárra, az vehetett magának. Sokan mást nem is vásároltak, ennyire futotta a vagyonukból, ám – a gazdára talált mezőgépeken olvasható reklámkiírások alapján legalábbis – olyanok is akadtak, akik kihasználták az agrártárcának a vásár idejére időzített 30-40 százalékos gépvásárlási támogatását.
JÚNIUS
Víz- és viharkárok hava, ez volt az idei június. Hogy a történet még szebb legyen, s hogy gondoskodó államunkat még jobban szerethessük, a jégvédelmi állomásokon nincs elegendő rakéta. Takarékoskodni kell ugyanis! Forduljanak panasszal a termelők Szent Péterhez, ha valami nem tetszik nekik. Szabadon emlegethetik a jóistent is, ezt legföljebb a lelkük bűnéül róják föl nekik, az állam az ilyesmit nem bünteti. Ez a kegyes állam most is tanújelét adta, hogy mennyire nem részrehajló. Egy tollvonással fővárosi tulajdonba juttatta a Belgrádi Mezőgazdasági Kombinátot (PKB), ezzel is szép példát nyújtva a közmondásra, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.
JÚLIUS
Elengedték a vízlecsapolási illetéket, ott, ahol a víz már jó időben, pontosabban rosszidőben elvitt mindent, az illetéket, a termést és a hasznot egyaránt, persze csak abban a községben, ahol kihirdették a rendkívüli állapotot. Ez a világ rendje, annak legalábbis, aki a papírnak jobban hisz, mint a szemének.
Az sem nagyon akart hinni a szemének, aki követni próbálta a búza árának fölfelé száguldását a külföldi terménytőzsdéken az Oroszországból érkező gyatra terméseredmények híre hallatán. Az államvezetés viszont a fülének nem akart hinni. A tejtermelők már hónapok, sőt évek óta arra figyelmeztették a kormányt, hogy nem járhat következmények nélkül a tejtermelői ágazat tönkretétele és kiszipolyozása, most viszont, mihelyt a tejhiány kapcsán szembesülniük kellett azzal, ami miatt a fülüket rágták, a kormányban mindenki rettentő mód meglepődött.
AUGUSZTUS
Azt sem akarta érteni senki, mi történt, hogy egyik napról a másikra tejbehozatalra szorult az ország. Azon már senki sem lepődött meg, legalábbis az nem, aki valamelyest otthon van az itteni monopóliumok irányította árviszonyok világában, hogy aratáskor a világon nálunk volt a legolcsóbb a búza fölvásárlási ára. Ebben verhetetlenek vagyunk!
SZEPTEMBER
Miközben a tejtermelők, egyelőre hasztalanul, ötdináros tejártérítményt követelnek, a kisebb műtrágya-forgalmazók az egyenlő bánásmódért szállnak síkra. Ne csak egy vigyen mindent, mint a kártyapartiban, mondván, ha már versenypályázatról beszélnek, akkor abban legyen verseny is, ne csak pályázat.
Ismét megnyitják a horvát határt a szerb cukorrépa előtt. Bár húsz évvel ezelőtt is ezt tették volna, de akkor még az ország legfőbb exportterméke a nemzeti gyűlölet és a kilőtt puska- és ágyúgolyó volt.
OKTÓBER
Ötödével többe kerül a vetés, mint egy évvel ezelőtt. Nemcsak emiatt vetődik azonban föl a miből vessek kérdése, hanem amiatt is, mert az országban nincs elegendő minőséges magbúza. Sebaj, a kormány intézkedik: egy gyorsan hozott rendelettel leengedik a minőségi határértékeket, s máris van elegendő vetnivaló. (Korábban ezt selejtnek nevezték.) Így is lehet előrehaladni: mindig lejjebb és lejjebb.
NOVEMBER
Megemelték az extraminőségű tej árát a tejgyárak, s hosszú évek huzavonája után elmarasztalta a bíróság a meg nem engedett piaci részesedés miatt a Danube Foods Group konzorciumot. A kárvallott tejtermelők ezután extraminőségű, milliós kártérítéseket szeretnének látni a zsebükbe vándorolni. A történetnek tehát még koránt sincs vége.
DECEMBER
Ez a másik érdekes történet pedig csak most kezdődik. Ötvenezer vemhes üszőt szállítunk be fölnevelésre, amiért borjakkal fizetünk majd az oroszoknak. Lesz itt még tejjel-mézzel folyó Kánaán!
De addig is itt maradunk és megmaradunk! – üzenik a makacs, de jófajta szerbiai fejősjószágok.
