Ifjabb Varga Géza: A mezőgazdaságban, akárhogy is sújtják, még mindig van egy kis manőverezési lehetőség. Az ipari munkás, akinek egyedüli bevételi forrása a munkahelye, teljes mértékben ki van szolgáltatva, s ezért könnyen zsarolható. í gy, a mezőgazdaságra is rátámaszkodva, két lábon állunk, igaz, hol az egyiket, hol a másikat rúgják ki alólunk!
Eredetileg egy letűnőben lévő világról, az elhalófélben lévő alföldi tanyarendszerről jöttem beszélgetni a Kishegyes és Topolya között, az E5-ös út mellett fekvő Varga-tanyára, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy e helyütt nincs értelme a régmúltat firtatni. A világot, amely az idő enyészetévé lett a Kishegyes határában valamikor működő háromszáz tanyával együtt – ugyanabban a formában legalábbis – soha többé nem lehet visszahozni. Amit viszont a Varga-tanyán az újságíró megtapasztalhat, az a tanyasi élet jelene és jövője. Sőt, mi több, ha figyelembe vesszük a szálláson élő két generációnak az egyik részről már révbe érő, a másik részről még csak most kibontakozó életútját is, nyugodtan kijelenthetjük, amivel itt szembesülhetünk, az a mezőgazdaság jövője, melyben az elméleti és a gyakorlati tudás, az iskolázottság és a kemény munkával elsajátított hozzáértés, mint egy jól összeillő páros, egymást erősítik.
A házigazdák mindketten magiszterek, a topolyai Mezőgazdasági Iskolában való szerepvállalásukkal is igazolták az elméleti és a gyakorlati tudás közötti szoros kapcsolat termékenységét: Varga Géza az említett intézmény alapító igazgatója, Varga Ferenci Katalin nyugdíjba vonulásáig az iskola tanárnője volt. A fiúk sem léptek le erről az útról: ifjabb Varga Géza vízépítő mérnök a DTD-nél, Varga András pedig gépészetet tanul a szabadkai főiskolán. Tudatosan választottak olyan szakmát, ami nem esik távol a mezőgazdaságtól. A parasztmunkától sem távolodtak el soha.
– Őszintén megmondva nem látom értelmét, hogy a tanulmányaim végeztével elhelyezkedjek valahol, a gyakorlatokra járva láthattam, hogy mi a helyzet az iparban. A gépgyárak általában a csőd szélén tengődnek – mondja a család legfiatalabb tagja, András, aki a gyári munka helyett inkább egy otthoni műhely létrehozásán gondolkodik. Elsőként őt pillantottam meg, amikor a hátsó udvaron keresztül beléptem a tanyára. A szárzúzót hegesztette éppen.
– A mezőgazdaságban, akárhogy is sújtják, még mindig van egy kis manőverezési lehetőség. Az ipari munkás, akinek egyedüli bevételi forrása a munkahelye, teljes mértékben ki van szolgáltatva, ezért könnyen zsarolható. így, a mezőgazdaságra is rátámaszkodva, két lábon állunk, igaz, hol az egyiket, hol a másikat rúgják ki alólunk! – fejti ki ifjabb Varga Géza.
Gyorsan rájövök arra, hogy egyívású a gondolkodásuk, de nem úgy, mint azoknak, akikre negatív felhang nélkül azt mondanánk, hogy egy húron pendülnek. Úgy tapasztalom, hogy a mezőgazdaság iránti elkötelezettség az a közös hangszer, amin keresztül hallatják hangjukat, de azon belül mindegyikük szava más húrt pendít meg. András a leghallgatagabb, ifjabb Varga Géza a legenergikusabb, idősebb Varga Géza a megfontolt, bölcs beszédű, Katalin a legszókimondóbb. A köztük kialakult munkamegosztás is hasonló összhangról árulkodik: Géza bácsi gondozza a tanya előtti gyümölcsöst, Kataliné, amint látom, a női munkák a konyhában és a ház körül, András végzi a karbantartást és a javítást, a terménybetakarítás is elsősorban rá tartozik, ifjabbik Varga Géza a többi mezőgazdasági munkában áll helyt. Talán a tanyasi élet viszonylagos bezártsága is közrejátszik ennek az összehangoltságnak a létrejöttében. Erre szeretnék valahogyan rákérdezni, de hallgatva őket arra is gyorsan rájövök, hogy itt nem az a téma, amit én azzá szerettem volna avatni. Az elvontról nagyon gyorsan a gyakorlatira, a múltról a jelenre terelődik a szó. A mezőgazdaság aktuális problémáiról kezdünk el beszélgetni.
– Nálunk a külföldi és a hazai tőkések összefogtak, létrehozták a maffiájukat, az ő kezükbe jutott a feldolgozóipar. Az állami szervek átengedték nekik a magántermelők által termelt áruk fölvásárlását, ráadásul ők látják el újratermelési alapanyagokkal is a termelőket. A szabad piacra hivatkozva az állam egyáltalán nem vesz részt a mezőgazdasági termékek piacának megszervezésében, de a mezőgazdasági termékek és az újratermelési alapanyagok közötti árarányok rendezésében sem. A föld-visszaszármaztatást is halogatják. A termelési támogatást is megváltoztatták. A családi gazdaságokat megosztották, újabban árutermelő családi gazdaságokról és hobbitermelőkről kezdtek el beszélni – sorolja a legfőbb gondokat idős Varga Géza.
– Hallottam valakitől, hogy mi a különbség a hobbitermelő és – mondjuk így – a rendes termelő között. Az, hogy a rendes termelő nappal dolgozik, a hobbitermelő pedig éjszaka, mert akkor ér rá. Ez ránk is érvényes, mi is „hobbitermelők” vagyunk – teszi hozzá mosolyogva fia, Géza, majd folytatja: – A gazdák a feldolgozóipar rabszolgái. Nem tudunk ellenük tenni, képtelenség kikerülni őket. Mindenhol ez a helyzet. Ugyanez van az olajgyárakkal, a cukorgyárakkal, a malmokkal stb. A góréban tárolt kukoricával lehet némiképp manipulálni, de nem ültethet mindenki kukoricát. A raktározás segíthet valamit, de nem oldhat meg mindent.
– A termékeink értékesítése terén teljes bizonytalanságban élünk. Az nem termelési forma, hogy raktárra termeljünk! – kapcsolódik a mondanivalóhoz apja.
Abban mindnyájan egyetértenek, hogy a parasztok között még nem alakult ki az összefogás kultúrája, pedig szükség volna a szövetkezésre.
– A gazdák kiszolgáltatottságát Magyarországon a közös beszerzéssel és a közös értékesítéssel, az úgynevezett termelői és értékesítési szövetkezetekkel igyekeznek enyhíteni. Ezzel nálunk is próbálkozhatnánk, de úgy néz ki, még mindig nem elég nagy a baj ahhoz, hogy az emberek összefogjanak. Folyamatosan megy a torzsalkodás – állapítja meg ifjabb Varga Géza.
A régi munkakultúra is kiveszőben van – ezt már Varga Ferenci Katalin fejti ki a tanári tapasztalataiból kiindulva.
– Annak idején én nyolc-tíz éves koromban kezdtem el kapálni, amikor az iskolában tanítottam, akkor viszont azt kellett látnom, hogy az ott tanuló tizenöt-tizenhat éves gyerekek majdhogynem nem is tudják, mi a kapa. A fiúk még csak hagyján, hanem a lányok… Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a lányokat manapság mennyire elkényeztetik!
Próbálom védelembe venni a szebbik nemet azzal, hogy a fiúk sem angyalok, de az ellenvetésre határozott ellenvetés a válasz.
Nem vitás, hogy itt a tanyasi gazdaságban, ahol hatvan hold részben saját tulajdonú, részben bérelt földet művelnek, meg kell fogni a munka végét. András amiatt nem jutott el a nyári ifjúsági játékokra, mert aratni kellett. Kérdezgetem, milyen lehetőségei vannak a kikapcsolódásra. Ha szórakozni akar, akkor nincs gond, van lakásuk Topolyán is, ami egy jó elrugaszkodási pont, éjjel ott aludhat, hogy kipihenje a kikapcsolódás fáradalmait. Az 1981-ben épült tanyán – ami inkább egy faluból kiköltöztetett házra emlékeztet – van áram, s természetesen kocsival is rendelkeznek. Nem hagyományos szállási élet ez már. Ami a tanyasi élet továbbvitelét illeti, beszélgetőtársaim nem múltban rekedt hagyományápolók, hanem a hagyomány jelenkori éltetői.
A hagyományápolással a múltból kiindulva csak a közösségi érzés fölélesztése felé van továbbvezető út, a hagyomány éltetésével azon túl a jelenből kiindulva a jövő felé is.
– A gazdák kiszolgáltatottságát Magyarországon a közös beszerzéssel és a közös értékesítéssel igyekeznek enyhíteni. Ezzel nálunk is próbálkozhatnánk, de úgy néz ki, még mindig nem elég nagy a baj ahhoz, hogy az emberek összefogjanak – mondja ifjabb Varga Géza.
Nálunk a külföldi és a hazai tőkések összefogtak, létrehozták a maffiájukat, az ő kezükbe jutott a feldolgozóipar. Az állami szervek átengedték nekik a magántermelők által termelt áruk fölvásárlását, ráadásul ők látják el újratermelési alapanyagokkal is a termelőket – állapítja meg idősebb Varga Géza.
