„Az állam többé nem tűri el a monopolista viselkedést” – ezt a kijelentést pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly augusztusban tette az akkor még újdonsült mezőgazdasági miniszterünk, Saša Dragin. Majd hozzáfűzte: „A szerb állam sohasem fordított többet a mezőgazdaságra, mint ma, és a mezőgazdasági költségvetés sohasem volt nagyobb, mint ma.” Az ég nem szakadt rá a szavakat kimondóra, s a nyomdafesték sem vált láthatatlanná szégyenében a fönti sorokat megjelentető neves belgrádi napilapban.
Az első kijelentéssel kapcsolatban nem föltételezem a politika világában még fiatalnak számító, perspektivikus demokrata párti káderről, hogy ne gondolta volna komolyan a monopolista viselkedés elleni föllépést. Természetesen abból, hogy komolyan gondolta, még nem következik, hogy az esélyeket és a körülményeket számba véve komolyan át is gondolta volna azt, amit ekkor könnyelműen kijelentett, s amit most joggal kérhetünk számon tőle.
A második kijelentéssel kapcsolatban egyértelműbb a helyzet: amit abban állít, az nem felel meg a valóságnak. Ivana Dulić-Marković minisztersége idején volt a legnagyobb a mezőgazdasági költségvetés, akkor elérte az állami büdzsé csaknem 5 százalékát. Ma arányban még feleakkora sincs, és 2008-ban, a vitatott mondat elhangzásakor is jóval kisebb volt. E valóságot szépítő állításban, úgy tűnik, a politikusi én fölülkerekedett a tárgyilagosságon. Van, aki ezt simán hazugságnak nevezi, van, aki csak nagyotmondásnak.
Mondott, amit mondott. Ettől sokkal fontosabb az, hogy az agrártárca vezetője az eltelt egy évben ígéreteiből mit váltott valóra. A számbavétel több mint lehangoló. A mezőgazdasági büdzsét minden költségvetési módosításkor rendre megkarcsúsítják. A kormány nem a pecsétnyálazó pártmunkásokkal földuzzasztott állam működésén igyekezett takarékoskodni, hanem a mezőgazdaság támogatására szánt pénzek elvonásával. Miközben a magára hagyott gazdákat, a szabad piacra hivatkozva, teljesen kiszolgáltatták a fölvásárlók és a földolgozók kénye-kedvének. A régi, kommunista időkből származó reflexek működhetnek itt, gondolván, a paraszt széles válla úgyis elbírja a terheket, s hogy ez az emberfajta csak panaszkodni tud, de azt nagyon! A valóság viszont az, hogy a mostani és a korábbi kormányok téves intézkedései eredményeképpen ma százezrek egzisztenciája került veszélybe. A legszomorúbb, hogy az agrártárca – mondván, hogy ők nem szociális intézmény – épp a legválságosabb helyzetben lévőkkel, a jórészt időseknek kenyeret adó kisgazdaságokkal a legérzéketlenebb. A napnál is világosabb, hogy a Saša Dragin által vezetett tárca a 100 hold fölötti nagygazdaságokat próbálja helyzetbe hozni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy sorsukra hagyja a kicsiket.
Az aktuális kormányok vétke sokkal nagyobb a mostohagyerekként kezelt mezőgazdasági minisztérium vétkeinél és mulasztásainál. Ki engedte meg, hogy adott esetben ugyanazok legyenek a fölvásárlók, a földolgozók, sőt mi több, az újratermelési alapanyagok árusítói? Ki és miért engedte meg, hogy a Kostićok és a Miškovićok olyan „kivételezett” piaci pozícióhoz jussanak, mint amilyent ma élveznek? Hogyan történhetett meg, hogy Mile Jerković úgy vette át a jól menő mezőgazdasági birtokokat, hogy – az első részlet kivételével – pénz helyett csupán „ígérettel fizetett”? Ki hagyta az ott dolgozó munkásokat kisemmizve tönkretenni a birtokokat, s elkótyavetyélni a vagyonukat? Az említettek pusztán csak a jéghegy csúcsa. Csak az isten tudja, hogy mi rejtőzik még a csúcs alatt.
Ami pedig a monopólium elleni küzdelemről szóló ígéretet illeti, ahhoz elegendő egyetlen példát fölhozni. A Versenyvédelmi Bizottság még 2008. január 25-én határozatot hozott, hogy a Salford megengedhetetlen monopolhelyzetet élvez a szerbiai tejpiacon. Mi történt azóta? Semmi. Azaz annyi, hogy a nagyvállalat a Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslatért. Ott pedig – arra a formális okra hivatkozva, hogy a beadványban föl kell tüntetni az egyébként védelem alatt álló tejtermelő tanúk nevét – a mai napig nem született döntés az ügyben.
