Ha a munkásokat kereső gazdákat kérdezzük, akkor ők ezt mondják: „hiába a nagy állástalanság, amikor munkást keresel, akkor senkit sem találsz.” Ha viszont a napszámba járókat faggatjuk, akkor ők azt mondják, „senki sem kínál munkát”! Mindkét túlzó állításban megtalálható az igazság magva. Egyre nehezebb hosszabb ideig tartó mezőgazdasági munkát találni, és egyre nehezebb megbízható munkaerőre lelni.
Ritka látvány a kapáló ember a vajdasági rónán. Májusban-júniusban, az idény kellős közepén is csak elvétve lehetett látni ezt az izzasztó foglalkozást végző embert a kukoricásban és a napraforgóban. A szerbiai mezőgazdaságban az elmúlt tíz évben lezajlott gyökeres átalakulás jele ez a változás. A gyomokat ma már szinte kizárólag gyomirtóval irtják – ez derült ki a kishegyesi termelők közt végzett telefonos körkérdésből is, az óriási többség a kapások helyett a gyomirtókra bízza a jó hozamot. Ez azonban nem csupán a közép-bácskai településre jellemző, hanem általánosan elterjedt jelenség. Egyébként Kishegyesen 100 dináros órabért fizetnek a könnyebb és 120-at a nehezebb fizikai munkákért. Olyan is előfordul – a faluban ugyanis viszonylag sok a munkanélküli családfővel rendelkező, szegény sorban élő nagycsalád –, hogy pusztán az élelem, az egész napi ellátás és a hozzá járó itóka fejében mennek el dolgozni az arra rászorulók.
Az is egyre gyakoribb jelenség, hogy egyesek állandó „embert” tartanak, aki a mindennapi munkák elvégzésében segédkezik a gazdaságban. Régebben ezt az „embert” béresnek nevezték.
Kétoldalú jelenség a mezőgazdasági munkákra való kereslet és kínálat viszonya. A Dnevnikben néhány héttel ezelőtt megjelent cikk szerint „kevesen vannak a nyilvántartott munkanélküliek közül, akik hajlandók kapát venni a kezükbe vagy maltert keverni”. (Az idénymunkákra gondolnak a közösen megírt cikk szerzői.) Újságírói túlzás ez a kijelentés. Inkább a kölcsönös elégedetlenség az, amivel jellemezhetnénk a valós helyzetet. Ha a munkásokat kereső gazdákat kérdezzük, akkor ők azt mondják: „hiába a nagy állástalanság, amikor munkást keresel, akkor senkit sem találsz.” Ha viszont a napszámba járókat faggatjuk, akkor ők azt mondják, „senki sem kínál munkát”! Mindkét túlzó állításban megtalálható az igazság magva. Egyre nehezebb hosszabb ideig tartó mezőgazdasági munkát találni és egyre nehezebb megbízható munkaerőre lelni. A diákszövetkezetek által kínált munkaerő a munkáltató gazdák közében emiatt örvend mind kisebb megbecsülésnek. A gazdák ugyanis érthetően – mint bármelyik más munkaadó – a megbízható, tapasztalt és lehetőség szerint olcsóbb munkaerőt részesítik előnyben. Nyilván ez lehet az oka, hogy a mezőgazdaságban az adókedvezmények miatt valamikor virágzó diákszövetkezetek ideje alkonyulófélben van. Helyettük a gazdák mindinkább az idénymunkásokat részesítik előnyben. A Dnevnik szerint a diákszövetkezetekben és egyebütt a meggyszedési idényben 25 000, a málnaszedésben 30 000 dinárt is kézhez lehetett kapni, a most indult dohányszedésben pedig 30–40 000 dinár körül mozog a lehetséges kereset. A jelek szerint a munka sem ismer határokat. A bánáti munkaerőhiányt az ottani gazdák Romániából átjáró illegális munkaerővel pótolják, a szerémségiek viszont – a jobb kereset reményében – Horvátországba járnak át idénymunkára.
A szerbiai mezőgazdaságban az elmúlt időszakban végbemenő gyökeres változások közé tartozik az is, hogy kiveszőben van az a munkakultúra, amit még dédapánktól örökölt, s egészen apáink idejéig úgy-ahogy megőrzött a vajdasági paraszttársadalom. Ez a becsületes, kemény munkát tette az első helyre, és megvetette az ügyeskedést, a számítgatást. Ma viszont az utóbbiak uralják a szerbiai mezőgazdaságot: az ügyeskedés és a számítgatás, ami visszaél a gazdatársadalom kétoldalú, a fölvásárlói monopóliumnak és az állami döntéseknek való kiszolgáltatottságával.
