A gyümölcstermesztők, de különösen a szőlősgazdák nehezményezik így augusztus végén, szeptember elején a méhek őszi „kártételét”. Igaz, hogy a méhek kiszívják a gyümölcsök édes nedvét, azonban a jelenség kiváltó okai nem a méhek.
A júliusi–augusztusi kánikula, amennyiben szárazsággal is párosul, nagyban meggyorsítja a szőlő érését, héja vékonyabbá, érzékenyebbé válik, könnyebben reped. Ha az ilyen szőlőt jég éri, a szemek nagy százalékban szétrepednek. Ugyancsak megpattan a szem, ha a száraz időszak után kiadós eső következik, ilyenkor felszívja a növény a vizet, a szemek erősen megtelnek, a héj pedig nem tud kellő mértékben tágulni. A szőlőszemek repedéséhez hozzájárulhatnak még különböző betegségek is, mint a peronoszpóra és a lisztharmat, valamint a darazsak és a madarak is kikezdhetik.
A méhek szájszervének anatómiai felépítése nem teszi lehetővé, hogy át tudják szúrni az egészséges szőlőszem héját, sem más gyümölcsöket kikezdeni, ha azok már nincsenek kirepedve, kifúrva, vagy valamilyen betegség folytán megsérülve. Erről kísérleti igazolások is vannak.
A hosszú, meleg ősz a méheket gyűjtögetésre serkenti, a természetben azonban nemigen akad nektárt adó virág ebben az időszakban, így a gyümölcsök édes nedvéből szívogatnak. A méhek egyébként a kifinomult szaglásuknak köszönhetően találják meg a megsérült szőlőszemeket és más gyümölcsöt, ösztönös tulajdonságuk pedig, hogy minden édes levet összegyűjtenek. Némely esetben – amikor tömegesen megjelennek a méhek a szőlőskertekben – valóban úgy tűnhet, komoly károkat okoznak. Felvetődik a kérdés: kár-e a gyümölcsösökre és a szőlőskertekre nézve az, ha a méhek a sérült, rothadásnak indult, penészes gyümölcsöt kiszívják, kitisztítják. Több elismert szakvélemény szerint a méhek ezzel hasznos munkát végeznek, mert akadályozzák a betegségek gyors továbbterjedését. A betegségek ugyanis mindig először a sérült szemeken jelentkeznek, és utána terjednek át az egészséges szemekre is. A méhek tisztogató munkájának köszönhetően a betegség terjedése megállítható, de legalábbis mérsékelhető.
Régi, csaknem hatvanéves szaklapokban olvasható, hogy a szőlősgazdák és a gyümölcstermesztők tartottak néhány méhcsaládot, hogy a növények megporzása ne legyen bizonytalan. Ezeket a méhcsaládokat azután ősszel a beteg, sérült gyümölcsök eltávolítására használták.
A méhek egészségét szem előtt tartva azonban megállapítható, hogy a penészes, beteg szemekről összegyűjtött édes lé nem a legjobb élelempótlás. Munka közben ugyanis a méhek beviszik a kaptárba a penészgombák spóráit, amelyek a tél folyamán a telelő méhfürtben uralkodó párás, meleg közegben szaporodásnak indulhatnak, ezzel komoly károkat okozva a család virágpor- és mézkészletében.
Említésre méltó az a tény is, hogy szőlőből és gyümölcsből eredő méz nincs. Nem azért, mert a méhek nem tudnának ilyen mézet készíteni, hanem azért, mert az az édes nedű, amit a gyümölcsökről összegyűjtenek, olyan kis mennyiségű, hogy a kaptárban nem jut kifejezésre. Sok esetben még annyit sem tesz ki, amennyi a méhek napi fogyasztása. A kártétel tehát csak látszólagos.
