Jó elmenni itthonról, de még jobb hazatérni. Az elmúlt heti csevegésben beszámoltam arról, hogy pihenőre készülök. Rokonlátogatóba és egyben gyógyfürdőbe is. Ez az igazi párosítás. Nagynénémhez és sógorunkhoz csatlakozva régen látott, távolba szakadt unokatestvéremet és családját látogattam meg. Feledhetetlen tíz napot töltöttünk együtt az Alpok alján. Fürödtünk, kirándultunk, szórakozásból főzőcskéztünk, esténként nagyokat beszélgettünk... A vége felé azonban már hiányzott az otthon. Itthon viszont úgy érzem, mintha még fél lábbal odaát volnék.
Kavarognak bennem azok az érzések, melyek az itthon maradt család, a rokonokkal eltöltött nagyon kellemes napok, a gyógyfürdő testre és lélekre egyaránt kedvező hatása, az elszakadás és a hazatérés ténye köré fonódnak. Nem egyszerű a falun élő embernek családostul elutaznia, hiszen ott a jószág, melyet el kell látnia valakinek, s a magyarországi utat a vízum körüli nehézségek is bonyolítják. Így, habár nagyon szerettem volna, Jánoska mégsem utazhatott velem. Sem útleve, sem vízuma. Talán majd jövőre megszűnik a vízumkényszer, könnyebben utazhatunk. Béla fiunk horvátországi nyaraláson volt. Ő is, és a férjem is biztatott, hogy csak menjek, mert nem mindennap kínálkozik ilyen lehetőség. A világ pedig ennyi idő alatt nem dől össze nélkülem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a derekam, a karom sűrűn fájt az utóbbi időben. A fürdő jót tett az egészségi állapotomnak, mert ha rövid időre is, de ezek a fájások elmúltak. Felfrissülve vetettem magam a munkába. Megkezdődött a tanítás. Béla fiunk tavaszra érettségizik, Jánoska pedig negyedikes lett. A beiskolázásukhoz szükséges anyagiak előteremtése mellett a napi teendők átütemezésén dolgozom, hogy minél kedvezőbb tanulási feltételeket teremtsek a gyerekeknek.
Béla fiunk álomszuszék, mint minden kamasz. Ez különösen akkor gond, ha reggel kell iskolába indítani. Folyamatosan mondogatom magamnak, ne az édesanya legyen az, aki ébreszti a gyermekét, hanem a mobiltelefon, az ébresztőóra. De mindhiába. Ő ezekre nem reagál. Már unom, hogy reggelente háromszor is szólnom kell, sőt a takarót is meg kell rángatom, mert minduntalan visszaalszik. Tudatában vagyok annak, hogy gyermekében ellenkezést vált ki az anya, ha megzavarja őt az alvásban, megszakítja az álmát. Ezért nem igazán tetszik az „ébresztő anya” szerepkör. Jánoska egyedül ébred. Sem órára, sem anyára nincs hozzá szüksége. Egy órával indulás előtt már készen ült az ebédlőben az órát nézegetve, majd fél óra múlva széles mosollyal elköszönt, s mint a megkergült kiscsikó, távozott. Nagyon oda kell figyelnem, hogy a két gyermek között ne váltsak ki ellentétet. Az egyiket ne dícsérjem a másikkal szemben. A nagyfiút ne nevezzem lustinak, morcoskának. lyenkor eszembe jutnak a saját gyermekkori tapasztalataim. Kamaszkorban az egyén saját magának is teher, külső személyek pedig tovább élezhetik, az amúgy is fennálló kiegyensúlyozatlanságot. Ezért, ha jót akarok, akkor nem azt mondom:
– Tíz perc múlva indul a busz! Gyerünk! Gyerünk!
Ilyenkor még lasabban mozog, szinte ily módon tiltakozva az időzsarnokságom ellen.
Jobb, ha így ébresztem:
– Nehéz ma felkelned? Aludj még öt percet.
Így ahelyett, hogy harcba bocsátkoznék vele, meghagyom számára azt az öt gyönyörű percet az alvás és az ébredés közötti merengésre.
Jánoska a tavalyi tanévben néha szeretett elkószálni, ilyenkor azt szoktam mondani:
– Ne mászkálj el a tanítás után, hanem egyenesen hazafelé!
Talán jobban hangzana így:
– Kettőkor találkozunk, amint vége a tanításnak.
A „Viselkedj jól!” felszólítás helyett is az „Érezd jól magad!”-at használom.
Talán ezek az apró változások többet mondanak a gyerekeknek, mint ha szigorúan tiltunk és parancsolunk, így szépszerével többet elérhetünk, elkerülhetjük a „csak azért sem”-et.
Baráti üdvözlettel
Kertész Katinka
