Csendes, szép, kora őszi időre van kilátás – szól az előrejelzés. Kedvenc évszakom a késő nyári és kora őszi időszak. A Hold is őszt sejtet, sárgás fénnyel ragyogja be az égboltot, már ő is megfázott. Még a levegőben van a hereszéna harmatos párája, de már keveredik az érett szilva és a kukoricaselyem őszt sejtető illatával. Emlékeimben a lekvárfőzést idézi. Nagyanyámat, aki minden valamire való fazekat megtöltött szilvalekvárral, mert „a télre fel kell készülni!”– mondta. A nagyapával kikészítették az üstöt, a háromlábú üstházat, majd nagyanya hozott egy jó hosszú nyelű fakanalat, amellyel jókora távolságról tudta kavargatni a lekvárt. Aztán megtöltötték az üstöt kimagozott szilvával, és alágyújtottak. Kézzel össze kellett nyomkodni a kifejtett szilvaszemeket, így gyorsan levet eresztett, és főni kezdett. Ezt mi gyerekek nagyon szerettük. Nyakig szilvásak lettünk, majd alig vártuk, hogy sűrűsödjön, mert ilyenkor a nagyanya régi lepedődarabbal csavarta be a kezét, így egészen murisnak tűnt, de mindenki tudta, hogy veszélyes vállalkozást folytat. A gyerekek ilyenkor már csak tisztes távolságból figyelhették a történéseket.
Ma már ennél egyszerűbb a szilvalekvár főzése. Tüzelős tűzhelyen szoktam főzni, s mióta Rozi barátnőmtől eltanultam egy új módszert, nem is csapkodtatom össze magamat a forró lekvárral. A következőképpen készítem: kimagozok 10 kg szilvát, majd összekeverem 3 kg cukorral. A tűzhely sütőlapjára kb. 10 darab (fém) sörösüvegkupakot helyezek, majd úgy teszem rá a lábast, hogy az stabilan álljon. Ennek köszönhetően nem sül le a lekvár, ha esetleg nem kavarom minduntalan. Szép lassan tüzelek alá, így egyenletesen, lassú lángon pötyörög a massza. Négy-öt órán át főzöm, ameddig egészen sűrű nem lesz. Végighúzom a kanalat a lábas alján, és ha a mélyedésben látható marad az edény alja, majd a kanál megáll a lekvárban, tölthetem ki az üvegekbe. A másik módszer szerint kistányérra kiveszek körülbelül egy kanálnyi lekvárt (ezt is a nagyanyámtól tanultam), várok pár percet, s ha nem ereszt vizet, egyöntetűen sűrű, kocsonyásodó, elkészült a csemege. Nagyanyám az akkortájt divatos pöttyös bögrékben, fazekakban tárolta a szilvalekvárt. Emlékszem, a kamrájában voltak kék és piros alapon fehér pöttyös edények, melyekre zsineggel erősítette oda a zsírpapírt. Lehet, hogy celofán is volt alatta? Erre már nem emlékszem. Tartósítót nem használt, és én sem szoktam. A mindennapi étkezést, főképpen a reggelit szolgálta a frissen fejt tej és a lekváros kenyér. Ezekről a dolgokról beszélgettünk, amikor Jánoska okoskodva közbeszólt:
– Nem jó kombináció, mert hasmarsot okozhat, jobban teszik ha az anyukák gombócot, derelyét főznek ebédre a gyermeküknek. Lekvárt tejjel...?!
– Bizony, kisfiam, régen nem volt hűtőszekrény, mélyhűtő, ezért a téli disznóvágásig is adni kellett valamit a gyerekeknek reggelire. Az én időmben vagy lekváros kenyeret ettek, esetleg vajasat, tejföleset, vagy bácskai szendvicset – válaszolt nagymama.
– Milyen az a bácskai szendvics? Olyat én is akarok! – csillant fel Jánoska szeme.
– Vágsz egy vastagabb karéj kenyeret, kinyitod a sporhet ajtaját, majd rászúrod egy vasra vagy a kés hegyére, aztán parázson megpirítod, de nem égeted meg! – válaszolt nagyanya. Közben a tűzhelyen már erősen főtt a lekvár. – Majd megkened zsírral, lehet kacsazsír is, azt úgy tudom, nagyon szereted. Megdörzsölöd fokhagymával, megsózod, megszórod paprikával, és friss paradicsomot karikázol rá. Ugye, milyen jó ez a bácskai szendvics?!
– Ez nagyon finom, nagymama, nem is tudtam, hogy ilyen jókat ettetek ti gyermekkorotokban. A receptet megjegyeztem, ilyet én is készítek magamnak.
Míg Jánoska jóízűen majszolta a pirítóst, a lekvár is elkészült. Valamilyen csodálatos érzés kerített hatalmába. Éreztem, hogyan keveredik nagyanya üstben főzött lekvárja a fokhagymás pirítós menyei illatával. Közben gondolatban távoli tájakra kószáltam, talán a nagyapa emlékezetes szüreti hangulatán át a nagy szüreti fehér asztalokig, a kakaspaprikáson keresztül a musttal megtelt hordókig, a padláson lógó szőlőfürtökig. Folyamatosan eszembe jut a nagy igazság, mely szerint elődeink nem éltek meg ekkora tudományos fejlődést, de ennek ellenére, úgy tűnik, boldogabbak voltak. E látszólagos jóléti társadalmat olykor szívesen lecserélném nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életre, mert a pirítós is finomabb, ha lassan, parázson sütik.
Baráti üdvözlettel
