Csevegés a kertben

Élénk gyermekzsivajra figyelek fel. Nem csoda, hisz közel az iskola. A nebulók azonban semmit sem kímélnek. Zöld felületre érve szinte természetes számukra, hogy a szemetet el kell dobni. Biztató viszont, hogy akad a gyerekek között olyan is, aki szerint a szemetelőket büntetni kellene. Ez talán az új iskolai programnak köszönhető, a környezetvédelmet tudatosító pedagógusoknak. A nagy többség viszont továbbra is utcahosszan szemetel.

Közben arra leszek figyelmes, hogy a vonuló gyerekek énekelnek: „Villás farkú fecske, szép barna menyecske...”, majd csoportosan gyülekeznek a villanydrót és a telefonvezeték alá. Felnézek a magasba, tényleg, oda a nyár. A fecskék útra készen állnak, mintha a telefondróton jeleznék a távoli, déli égtájak felé: hamarosan felröpülünk felétek... Jelezzétek a viharmentes napokat. Közelebb lépek a gyerekekhez, hogy hallgatózzak, talán már többen is énekelik az imént hallott dalocskát, amikor megpillantom a csoport közepén a bandavezért. Élezi parittyáját a fecskék irányában. Még meg sem szólalok, már is kilövi a kis összehajtogatott drótdarabot. Félve nézek a békésen tanyázó madarakra, majd abban bízom, hátha nem jól célzott. Hamarosan bebizonyosodik, hogy igazam volt, így amint megpillantanak, szó nélkül továbbállnak. Megkönyebbülve emelem újra tekintetemet a fekete-fehér hangjegyekre hasonlító kedves, villás farkú madarak irányába. Hirtelen eszembe jut az a figyelmeztetés, amit még nagyanyámtól hallottam, minekutána eszembe sem jutott volna kezet emelni a fecskékre, de a korosztályomhoz tartozó fiúknak sem: „Aki megöli a fecskét – annak meghal az édesanyja.” Eszünk ágába sem jutott a kedves madarak fészkét háborgatni vagy fecskére vadászni, a fiúk is inkább a verebeket parittyázták akkortájt a macskáknak. Rohanó világunkban e gyerekek mellé esténként nem ült le senki sem mesét olvasni. A rajzfilmekben tapasztalt erőszakos viselkedést vallják életfilozófiájuknak, nem is tudhatnak semmit ezekről a gyengéd, kedves madárkáról.

Jánoska éppen hazaér az iskolából, kíváncsiskodva lép mellém:

– Indulnak Afrikába, hamarosan itt a tél. Nem szeretem a telet. Tudjátok-e, füsti fecskék, hogy nem szeretem a telet? Maradjatok szépen itt, inkább ti hozzátok ide jövő tavaszra Afrikát!

– Ne beszélj csacsiságokat – intem le Jánoskát. – Ez a természet rendje, hogy augusztus végén már készülődnek, szeptember elején pedig indulnak a másik otthonuk felé.

– Ne mond nekem, hogy az is otthonuk, miért nem minket választanak, talán nem vagyunk méltók hozzá? Adtunk nekik sarat, szalmát, átengedtük a régi istáló gerendáit, mit tegyünk még, hogy úgy érezzék, itt van az otthonuk?

– Te kis butus – simogatom meg a fejecskéjét –, nem is merül fel a fecskéknél, az hogy nem ismernék el otthonuknak a mi házunkat, inkább mondjuk úgy, hogy számukra ezenkívül létezik egy másik otthon is. Ott is van valószínűleg egy kigyerek, aki megszokta, hogy a mi fecskéink minden évben hozzá is beköltözködnek. Jóleső érzéssel fog felébredni egy napon, amikor megérkeznek. Itt csak fagyoskodnának, bizonyára nem élnék át a telet, mert melegebb éghajlathoz szoktak. Azután megérzik, hogy itt kitavaszodott, és visszaköltözködnek hozzánk. Hazatalálnak, ha így jobban tetszik.

– Volt, amikor olyan alacsonyan szálltak az udvarban, hogy Cirmi és Kormi (a két kiscicánk) majdnem elkapta őket. Annyira butusok lennének? Talán izgatták a két kis huncutkát? – elmélkedik tovább Jánoska.

– Nem, ilyenkor valószínűleg esőre állt az idő, mert időjárás-előrejelzők is egyben. Nem a felhők miatt röpülnek alacsonyan, hanem mikor eső előtt fülledt a levegő, a rovarok alacsonyabbra húzódnak, ők pedig sok legyet, szúnyogot fogyasztanak, így kénytelenek alacsnyabban röpülni. Ha viszont magasan röpülnek, szép napos idő várható.

Mire beértünk az udvarra, a fecskefészkek kiürültek, szinte egy viszontlátásra nélkül elmentek. Picit még én is szomorú lettem, mert nemcsak az isola nyitotta meg kapuit, hanem az ősz is egyben. Mától kezdve már semmi sem lesz olyan, mint a nyáron. Közeleg a fűtési szezon. Lassan készíthetjük a melegebb ruhákat.