Csendes, szeptember végi nap volt a múlt héten, amikor a családommal elindultunk horgászni a közeli folyópartra. Ahogy máskor is, megreggeliztünk, beültünk az autóba, majd csendben elindultunk a már megszokott helyünkre. Többször megtörtént már, hogy csak elmentünk, hogy elmodhassuk, nem voltunk itthon. Munka az mindig akad, be kell csukni magunk mögött a kaput, hátrahagyni a gondokat, ahogyan azt nagyanya mondta:
– Földobod a padlásra, majd, ha hazaérsz, leveszed. Ne vidd magaddal az útra sohasem, mert sok lesz. Indulás előtt elegendő az úttal kapcsolatos gondokra figyelni.
Mennyire igaza volt. Így indultunk mi is horgászni. Kényelmesen elhelyezkedtünk, amikor a messzeségben feltűnt egy nagyon ismerős autó. A férjem odaszólt:
– Nézd csak, kik jönnek ott. Az a sógor lesz.
Valóban a messzeségből feltűnt egy gyönyörű, zöldes Škoda típusú autó. Magabiztosan kanyarodott le majdnem mellénk a folyópartra. Julis nenám, édesanyám testvére lépett ki a csinos kis autóból, majd olyan elegánsan csapta be az ajtaját, minha egy limuzinból kilépő színésznő lett volna. Mi családostul figyelmesen néztük őket, mint a lesifotósok. Hamarosan a sógor is kilépett az autóból. Nem is volt nála görbebot.
– No, látjátok milyen kecsesen lépked? Mióta a nyáron a fürdőben áztatta a csuklóit, már botra sincs szüksége. A pecaboton kívül minden mást otthon felejtett. Nézzétek, milyen szép új botot tart a kezében, mindig arra panaszkodik, hogy minden sokba kerül, a nyugdíjból nem is lehet kijönni, lám pecabotra telik – jegyezte meg a férjem.
– Ne szóljunk nekik, hogy mi is horgászunk, mert jó lenne a sógort kifogni… hogy….
Akartam mondani, ahogyan összesimul az ő Juliskájával, majd kifogja az akkora, meg a még nagyobb halat, mint az a horgászok meséjében lenni szokott. Aztán mire ezt kimondtam volna – volt mit látni –, már nincs is a sógor. Odaszaladtunk mindannyian, a nena a parton serényen kapkodott a levegőben, mert a sógor most fogta ki élete legnagyobb harcsáját.
– Segítsenek, segítsenek, mert megfullad! – jajgatott a nena. – Nem tudok úszni, nem merek a vízbe menni, mert én is belefulladok.
Mire odaértünk a szomszéd már húzta is a sógor grabancát. Szerencséje volt, mert ha a csónakra esik, komolyabb deréksérülés nélkül biztosan nem ússza meg.
– Miért történik mindez velünk? – kérdezte Julis nenám. – Talán most fizetsz, ember, az ördögnek? Látod, nem kellett volna olyan sokat kalótyolnod!
Hamarosan tetőtől talpig iszaposan kiült a partra a sógorom, s a rá jellemző humorérzékkel megjegyezte:
– Tudjátok-e, miért van az, hogy a férfi és a nő soha nem értik meg egymást? No, ki találja ki?!
Mindenki rázta a fejét, aztán csodálkozva nézetünk a sógorra, a halál közelében volt az imént, a feje sem látszott ki az iszapból, most meg már viccelődős kedve kerekedett.
– Mindegyik mást akar, mint az én Juliskám is. Látjátok, hogy ugrál. Most látom, Katinka, hogy ti is előkerültetek. Hol voltatok, amikor a sógoron segíteni kellett volna. Talán itt bujkáltatok?
– Igen, sógor, éppen azt nézegettük, hogy milyen szép új horgászbotja van. Futotta a nyugdíjból, nem is olyan drága, ugye?
– Ezt a botot a nenátok kapta az unokájától. Aztán úszni sem tud, nem engedhetem a víz közelébe. Még özvegyen maradok.
Jánoska is okosat akart mondani, megjegyezte:
– Sógor, maga nem is horgászott, hanem halat játszott.
– Igen, csak ez most komoly játék volt, mert ezzel a beteg térdemmel addig ténferegtem, mígnem megcsúsztam, és hihetetlen gyorsasággal a halak játékát játszottam a víz alatt. Bújócskáztunk. De, Juliskám, most jut az eszembe, fogásom volt, hol a hal?..
– Visszadobtam. Annyira megijedtem, a hal azt kérdezte tőlem, lenne e három kívánságom, mert teljesíti. Én csak egyet kértem: ép bőrrel úszd meg ezt a szerencsétlenséget. Mivel visszajöttél, nem lett bajod, visszaengedtem.
Ezen nagyon jót derültünk, majd hazaindultunk. A sógornak pedig megígértem, hogy történetét megörökítem, megírom.
Baráti üdvözlettel
Kertész Katinka
