Számos ország kutatja a szerbiai, vajdasági mezőgazdaságba való befektetés lehetőségét. Ebben nincs semmi rossz, hiszen a hazai gazdaságnak nemcsak tőkére, hanem külföldi technológiára, és ennél is fontosabb: új piacokra van szüksége.
A múlt héten például Izrael mezőgazdasági minisztere látogatta meg országunkat, minek eredményeként az itteni kollégájával együttműködési szerződést írt alá. A vendégnek volt mivel dicsekednie. Elújságolta, hogy egy hektár területről 300 tonna paradicsomot takarítanak be az ottani termelők, egy fejőstehén 12,5 ezer liter tejet ad évente. Tudnunk kell, hogy a kitűnő termelési eredmények egy olyan országban születtek, melynek szinte nincs termőföldje, hanem a sivatagot alakítják át mezőgazdasági termőfölddé, annak köszönhetően, hogy az állam minden termelőnek évente 30 000 köbméter vizet biztosít locsolásra. Persze ezt a vizet meg kell fizetni mindenkinek, egy köbméter 40 eurócentbe kerül.
Az izraeli miniszter arról tanúsított bennünket, hogy országa egyforma jelentőséget biztosít a nagy- és kisgazdaságoknak: „Nálunk a falu az a hely, ahol mindenki szívesen lakna.” Ez az állítás példaértékű lehet számunkra, ahol a falvak sorra néptlenednek el, halnak ki. De nem minden felhőtlen a vendég országában sem, ez közvetetten abból derül ki, hogy pontos választ nem kaptunk a kérdésre, hogy Izraelben hány kisgazdaság van. Mindössze azt tudtuk meg, hogy az utóbbi 25 évben számuk csökkent, és jelenleg az összfoglalkoztatottak számának a 2 százalékát teszi ki a kizárólagosan mezőgazdasággal foglalkozók száma. Tehát Izraelben is végbement az a folyamat, amely most zajlik nálunk, és zajlott vagy még mindig tart a környező országokban. Érdekes a miniszter azon meglátása is, hogy: amikor a kistermelő már nem panaszkodik, akkor megérett az idő arra, hogy a kormányt leváltsák.
A külfölddel való együttműködés, az export-import viszonyának kialakítása nélkül a hazai mezőgazdaságnak nincs esélye, hisz a többlettermelés kellemes problémája miatt oda jutottunk, hogy a gazdaságnak nincs pénze, az árak pedig alacsonyak. De van egy másik vetülete is annak, hogy a külföldiek ide szeretnének jönni. Tudnunk kell, hogy az eddig elvégzett magánosítás során kerülő úton nagyon sok külföldi vált hazai termőföld tulajdonosává vagy csupán birtokosává. Például az eladott bankok új tulajdonosai a termőföldön képzett jelzálog címén. És valóban nincs is gond azzal, ha a külföldiek egyenes szándékkal jönnek, hogy befektessenek, nem pedig azzal, hogy a hazai gazdákat ellehetetlenítsék, vagy azért hogy a profitot vödörszámra vigyék ki az országból. Mert ha egy olyan valaki jön ide, aki csúcstechnológiával rendelkezik, és visszszorított, azaz dömpingáron értékesítheti a termékeit, a hazai gazda, aki elszegényedett az elmúlt két évtized során, nem veheti fel vele sikerrel a versenyt. Örökre elvesztítheti a kevés egzistenciáját, amelyet elődeitől örökölt. A külföldi befektetések kereteit az államnak kell megszabnia, feltételeket szabnia arra, hogyan és miként foglalkozhat valki itt mezőgazdasági termeléssel. És ezzel nem mondtunk semmi újat, hisz minden ország intézkedik saját termelésének megvédése céljából. De vajon mi a helyzet nálunk?
