Azokat a fertőző betegségeket, amelyekben egyaránt megbetegedhetnek az állatok és az emberek, zoonózisoknak hívjuk. Az anthraxot is ezek közé a betegségek közé soroljuk. A kórokozó a Bacillus anthracis, amely oxigén jelenlétében spórává alakul. A spórák a talajban évtizedekig fertőzőképesek maradnak és tájkóros betegséget okoznak.
Azokat a fertőző betegségeket, amelyekben egyaránt megbetegedhetnek az állatok és az emberek, zoonózisoknak hívjuk. Az anthraxot is ezek közé a betegségek közé soroljuk. A kórokozó a Bacillus anthracis, amely oxigén jelenlétében spórává alakul. A spórák a talajban évtizedekig fertőzőképesek maradnak és tájkóros betegséget okoznak.
Az anthrax ősidők óta ismert betegség. Körülbelül i. e. 1491-ben Mózes nagy döghalállal fenyegette meg a fáraót, ha nem engedi el a népét, hogy szolgálhasson az Úrnak.
„Íme az Úr keze lészen a te mezei
barmaidon, lovakon, szamarakon, tevéken,
ökrökön és juhokon: igen nagy döghalál.”
(Mózes 11. könyve, 9, 3)
A bibliában leírt egyiptoi tíz csapás egyike, a marhavész egyes kutatók véleménye szerint lépfene lehetett.
Gallenus, Vergilius és Hippokratész is leírtak egy betegséget, amely a mai tudósok véleménye szerint valószínűleg lépfene lehetett.
Homérosz az Iliászban említ egy betegséget, amelyben Trója ostrománál halálosan megbetegedtek a szamarak, a kutyák, majd később az emberek.
Dél-Európán 1613-ban nagy lépfenejárvány söpört végig, amelyben kb. 60 000 ember halt meg.
A lépfene végigkísérte az ókor és a középkor minden nagyobb hadjáratát s az általa okozott veszteségek jelentősen befolyásolták a háborúk kimenetelét.
A nagy népvándorlások idején megtizedelte vagy megfelezte a vándorló népek juh-, szarvasmarha-, valamint lóállományát, ugyanakkor sok ember halálát is okozta.
Európában az anthrax a 19. században különösen nagymértékben elterjedt Franciaországban és Oroszországban. Franciaországban nagyon sok vidék volt lépfenével erősen fertőzött, ahol az állatállományoknak gyakran negyede, harmada vagy fele is elhullott. A franciák ezeket a vidékeket „elátkozott hegyek”-nek vagy „elátkozott mezők”-nek nevezték, és nem merték rajtuk legeltetni állataikat. Oroszországban 1867 és 1870 között csak a novgorodi körzetben kb. 50 000 ló, szarvasmarha és juh hullott el, valamint kb. 5000 ember halt meg anthraxban.
Európa más részeiben is elterjedt a lépfene. Ezt bizonyítja az a 16. századi velencei törvény, amely szerint halállal büntették azokat a személyeket, akik lépfenével fertőzött húst adtak el.
A lépfenét már az ókorban ismerték, mint olyan állatbetegséget, amely embereket is megbetegít, de az okát egészen a 19. század derekáig nagyon sokféleképpen magyarázták. Voltak, akik azt hitték, hogy a bővérűség okozza, amely a bőséges takarmányozás következménye. Mások a talaj és az éghajlat állapotával hozták összefüggésbe. Ismét mások a nyári forróságoknak, viharoknak, rossz higiéniás körülményeknek tulajdonították a betegség okát.
A 19. század első felében az állatok 25–50 százaléka elhullott, és emiatt Franciaországban nagyon sok parasztgazdaság tönkrement.
A bántalom fertőző mivoltát, terjedésének a módját és az eredményes védekezés lehetőségét csak a 19. század dereka táján sikerült kideríteni Kochnak és Pasteurnek. A lépfene elleni első védőoltást Pasteur készítette 1880-ban.
Az anthrax ma az egész világon elterjedt talajfertőzésből eredő betegség, amelynek tájjellege van. Napjainkban azonban Európában a vizes és a mocsaras területek lecsapolásával egyre inkább veszít jelentőségéből, amihez jelentősen hozzájárul a legelőre menő állatok rendszeres védőoltása.
A fertőzésre különösen a szarvasmarhák, juhok és a lovak fogékonyak, a sertések és az emberek aránylag ellenállóbbak. A lépfene elsődlegesen állatbetegség.
Ha idejében nem semmisítik meg a lépfenés hullákat, akkor a levegő oxigénjének a hatására kifejlődnek a bacilus ellenálló formái, a spórák, amelyek a talajt hosszú évtizedekig fertőzőképessé teszik. A lépfenés és a lépfenére gyanús állatok hulláit nem szabad boncolni, mert a boncolás talajfertőzést idézne elő.
A betegség leggyakrabban a fertőzött talajon történő legeltetés és az ilyen talajról származó takarmány etetése útján terjed.
Az anthraxban elhullott állatok tetemei újabb fertőzések forrásául szolgálhatnak. Például Afrika nemzeti parkjaiban a gnú-, antilop- és egyéb kérődző vadállományában fordulnak elő elhullások amiatt, mert a lépfenés hullákon lakmározó legyek ellepik a környező cserjék leveleit, és azokat lépfenespórákkal fertőzik. A fertőzött cserjék lelegelésével terjed tovább a végzetes betegség.
A fertőzött talajról, a hullák elásásának helyéről az áradások alkalmával a víz elsodorja a spórákat, és az ilyen víztől, különösen a visszamaradt pocsolyáktól az állatok könnyen fertőződhetnek. Állatról állatra nem terjed a betegség.
A lépfenés hullákból előállított hús- és csontlisztben is maradhatnak fertőzőképes spórák. Egy statisztikai kimutatás szerint a sertéseknél az USA-ban 1952-ben az anthraxspórákkal fertőzött csontliszt 1642 helyen okozott fertőzést, amelyben 3541 sertés hullott el.
Az ember leggyakrabban a bőrön, a kezén és az arcán levő sérüléseken keresztül fertőződik, amikor a beteg állatokat gondozza, a hullákat boncolja, a fertőzött bőrrel, szőrrel vagy gyapjúval dolgozik.
Helyi fertőzés esetén a bőr és a bőr alatti kötőszövet fájdalmasan beszűrődik és véres savóval telt hólyag keletkezik, amely feketén elpörkösödik, ez az úgynevezett pokolvar vagy carbunculus.
Az iparban a bőr és a gyapjú földolgozása esetén a levegőbe került spórák belégzése útján létrejövő tüdőanthrax súlyos tüdőgyulladás formájában zajlik le.
Az anthraxspórák virulenciája (megbetegítő képessége) laboratóriumban bakteriológiai módszerekkel nagymértékben fokozható. A nagy megbetegítőképességű spórák spray (permet) formájában a levegőbe juttatva veszélyes biológiai fegyverré válhatnak.
Szverdlovszkban (Oroszország) 1979-ben baleset következtében egy katonai laboratóriumból nagy mennyiségű anthraxspóra jutott permet formájában a levegőbe, amelytől kb. 1000 ember halt meg súlyos tüdőanthraxban. A levegőbe jutott spórák jelentős mértékben a környezetet is fertőzték.
Az első világháború alatt csak az amerikai hadseregben 149 lépfenés fertőzés történt, amelyből 22 eset halállal végződött. A megbetegedést a spórákkal fertőzött szőrből készült borotvaecsetek idézték elő.
A vérszívó legyek csípéseikkel is közvetíthetik a fertőzést.
A fertőzött hús és húskészítmények bélanthraxot okozhatnak, amely magas lázzal, szédüléssel, hasmenéssel, gyomorfájdalmakkal és véres hasmenéssel jár.
Egy 1973-ból származó kimutatás szerint Jugoszláviában 1946-tól 1959-ig 12 956 ember betegedett meg lépfenében, és ebből 455 személy meghalt, míg 1960-tól 1971-ig 2124 megbetegedésből 23-an haltak meg.
A lépfene tünetei, védekezés
Az állatok leggyakrabban a spórákat tartalmazó takarmánytól vagy ivóvíztől fertőződnek. A kórokozók behatolásának helyén, a „fertőzés kapujában”, a torokban vagy a belekben ödémás, véres beszűrődés, ún. carbunculus képződik. A lépfenében elhullott állatok vére rosszul alvad és sötét színű, néha kátrányszínű (anthrax görögül = szén). A lép általában nagyon duzzadt, gyakran olyan nagymértékben, hogy a burka megreped. A lappangási idő általában 3 nap, de a juhoknál már 1 nap után is megjelenhet a betegség.
Az igen gyors lefolyású lépfene (anthrax acutissimus) a juhoknál és a szarvasmarháknál a járvány elején fordul elő. Ilyenkor a betegség gutaütésszerűen, hirtelen okozza az állat elhullását. Csak rövid ideig tartó támolygás, nehéz légzés és görcsök előzik meg az elhullást. Előfordulhat, hogy a haláltusában az állatok orrából, szájából véres hab, a végbeléből pedig tiszta vér szivárog.
A lépfene heveny vagy félheveny alakja lázas általános tünetekkel kezdődik. Izomremegés, nyugtalanság, magas testhőmérséklet, bágyadtság, támolygó járás, étvágytalanság, a betegség tetőpontján hasmenés, véres vizelet, nehezített légzés, és a beteg állat fulladásos tünetek között elpusztul.
A kérődzőkben (szarvasmarha, juh) a betegség leggyakrabban heveny formában jelentkezik. A sertéseknél, mivel azok kevésbé fogékonyak, a fertőzés legtöbbször a torok- vagy a béltájékra korlátozódik. Gyakori a lépfenés heveny torokgyulladás. A toroktájék fájdalmasan megduzzad és fulladásos halált okoz.
A húsevőknél lázas torok- vagy gyomor- és bélgyulladás alakul ki. Baromfiban ritkán fordul elő lépfene, de a dögevőknél és a ragadozó madaraknál gyakori.
A megelőzés szempontjából fontos, hogy az állatokat tartsák távol a fertőzött legelőktől, a fertőzött talajról származó takarmánytól, a fertőzött kutaktól és a fertőzés kockázatával járó import takarmány-összetevőktől.
A kórokozók spórásodása miatt nagy gonddal kell eljárni a lépfenés hullák megsemmisítésekor. Ezeket a hullákat nem szabad boncolni, el kell őket égetni vagy mésszel lehinteni, és 2 méter mély gödörbe elásni.
Olyan területeken, ahol a lépfene előfordul, tanácsos az állatokat a legelőre hajtás előtt védőoltásban részesíteni.
