Egymondatos hírrel kezdődött, melyet a fővárosi tévéállomások közöltek. „Habzik a Zobnaticai-tó vize, a felügyelőség állítása szerint ártalmatlan anyag került bele.” Nagyjából ennyi.
Egymondatos hírrel kezdődött, melyet a fővárosi tévéállomások közöltek. „Habzik a Zobnaticai-tó vize, a felügyelőség állítása szerint ártalmatlan anyag került bele.” Nagyjából ennyi.
Az „ártalmatlan anyag” pontos megnevezése azonban elmaradt. Pedig jó lett volna tudni, mitől habzik a víz. Mert időközben a tó felszínén megjelentek az első haltetemek, és lapzártakor is tartott a pusztulás. Annak ellenére, hogy az anyag „ártalmatlan” volt, a hal mégis (el)pusztult. A halpusztulás méreteiről az illetékesek még annyit sem tettek közzé, mint az „ártalmatlan anyag” mibenlétéről. Pedig arról egy árva szót sem mondtak. Eredetéről még ennél is kevesebbet. Érthetőre fordítva: győzögettek bennünket, hogy nem lesz baj. A baj azonban mégis megtörtént.
Futólagos fejszámolás alapján a zobnaticai halpusztulás immár a harmadik, röpke öt év leforgása alatt. Valamennyi közös nevezője, hogy az illetékes felügyelőség folyamatosan ártalmatlan anyagokkal, rekkenő hőséggel, vízhiánnyal… érvel. Olyan jelenségekkel, melyekkel a felügyelőségek emeletes és agytágító érvelése nélkül is tisztában vagyunk. Mert hogy meleg van, tudjuk; hogy habzik a víz, látjuk; hogy pusztul a hal, nyilvánvaló.
A felügyelőségek és az ott alkalmazottak feladata nem az, hogy a közvéleményt félrevezessék, hanem hogy megállapítsák, kimondják és közöljék, mi okozta a halak pusztulását. Hogy megnevezzék az „ártalmatlan anyagot”, néven nevezzék azt, aki vízbe bocsátotta, és okításunk végett azt is megmondják, hogy az adott (igen, az „ártalmatlan”) anyag miként pusztította el a tó élővilágának jelentős hányadát. Mind most, mind a közelmúltban többször is.
De a felügyelőségek és az ott alkalmazott személyek, folyamatosan adósaink maradtak azzal az információval, hogy ki követte el azt, aminek következtében a víz habzott, a hal pedig pusztult. Még akkor sem nevezték néven a tettest, amikor mindössze egy számításba jövő gyanúsított volt.
Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy az állam alkalmazásában álló felügyelőségek és azok személyi állománya ki felé tartozik elszámolással. Magyarán: a felügyelőségeket mi fizetjük, ebből kifolyólag felénk kell elszámolniuk azzal, hogy a vizekkel és élővilágával mi történt. Csak abban az esetben változna a dolgok állása, ha a felügyelőségek (és a náluk alkalmazottak) nyilvánosságra hoznák, hogy a miénkből fizetettnél mennyivel kaptak mástól többet. Még akkor is, ha mi azért fizetünk, hogy kiderítsék, ki volt, mások pedig azért, hogy „ártalmatlanná” nyilvánítsák, amit beleengedtek.
Minden más magyarázat, beleértve azt is, hogy a pusztító anyagot valahonnan hozták; hogy a tavat tápláló patak partján szennyező nincs; hogy a halak heveny életunalom következtében purcantak ki… a sántító agyműködésbe szenvedők számára szánt tömeghülyítés. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, pillanatnyilag ez van. A felügyelőségek és az általuk foglalkoztatott állami alkalmazottak ismételten azt kívánják bemagyarázni az általuk nehéz fölfogásúnak tekintett tömegeknek, hogy valójában nem történt semmi. Csak a hal gondolt egyet, s megdöglött.
