„Most magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” – írja a Bibliában.
„Most magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” – írja a Bibliában.
A búza az élet. A nagymama esti meséinek is sokszor az volt a mondanivalója, hogy minden egyes búzaszem domborulatán Jézus Krisztus arcmása látható. A Megváltót jelképezi, mert ahogyan a búza leesik és meghal, halálával az életet, a feltámadást szimbolizálja. A nagymama, meg családfői tekintélyével a nagyapa, majd a szüleink is hívők voltak, és tisztelték az életet adó búzát. Minket, gyerekeket is arra buzdítottak, hogy búzaharangokat készítsünk, menjünk ki a tarlóra, járkáljunk ott egy keveset, mert a búzatarló szurkáló hatására a lélek is megtisztul. Arra okítottak, hogy érezzük, az örömökért (néhány szépen kifejlődött búzakalászért, búzaharangért, a búzakoszorúért) meg is kell szenvedni. Az életben semmit sem adnak ingyen. Dolgozni kell a célunk eléréséért. Hitükkel, erkölcsi tartásukkal arra tanítottak, hogy minden egyes búzaszemet, majd minden morzsányi kenyeret fel kell szedni, el kell fogyasztani. Erre a legjobb példa, hogy még a koszorúba vagy harangba kötött kalászokat sem volt szabad csak úgy kidobni, hanem gondosan ki kellett a szemeket dörzsölni, megtisztítani. A Luca-napi búzát illett már aratáskor gondosan elraktározni a kamrában, a kredencen lógó textilszatyorban tárolt más magvak mellett.
Nagymama mindig János evangélistát emlegette: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal sokszoros termést hoz.” Akkoriban még nem értettem ezeket a szavakat, de ma már kezdek rájönni, hogy igaza volt. A tavalyi aszályos év után mennyire vártuk, hogy a tenyerünkbe vehessük az első kalászokat, átdörzsöljük, és megszámoljuk hány szem van benne. Ebből kiderül, hogy milyen termés várható, valamint, hogy a búza megérett-e, aratható-e.
A nagy gond az, hogy meg lesz-e a köszönet a társadalom részéről. Kifizetik-e a búza árát?
Elérkezett az idén is Péter-Pál napja, nemzetünk ősi ünnepe. Ezen a napon nem volt szabad dolgozni, de a búzaföldekre ki kellett menni, egy-két suhintást kellett abban tenni, mert ez idő tájt már megszakad a búza gyökere, lassan lehet aratni.
Régen, amikor a Napnak nem volt ilyen erős sugárzása, szinte élvezet volt kimenni a búzaföldekre, érezni, hogyan simogatja a napsugár az aranyló búzamezőket. Nagyapa irányította a munkákat, apám és az asszonynépség a megadott instrukciók alapján dolgozott. Emlékezetem szerint a családom, de más falubeliek is Péter-Pál napján csak „kirándult”. A táskánkban néhány péterpáli alma lapult, szalonnát, hagymát, szilvalekvárt, aludttejet, házikenyret vittünk magunkkal. Pár suhintást tett nagyapa a búzatábla szélében, majd nekiültünk, és az ősi hagyományt tisztelve elfogyasztottuk a reggelinket. Közben mi, gyerekek biztató szavakat mondogattunk, például ilyeneket: „Vágd a búzát pőre gatyás, / sitty-sutty ne sajnáld!”
Személyes élményeim nem fűznek a kézi aratókhoz, mert csak a cséplőgép munkájára tudok visszaemlékezni, de az aratás hangulata, a kenyérgabona tiszteletére megrendezett vigadalmak erősen köteleznek a hagyományaink iránti tiszteletre. A nagy ebédek, vacsorák, a felszolgált kakaspaprikás kovászos uborkával. Nálunk a kakas szimbolizálta a termékenységet, ezért aratáskor és szüret idején kakashúst főztek.
Boldog vagyok, mert vissza tudok emlékezni nagyapámra, nagymamámra, és ettől ünnepélyesek lesznek még a gondolataim is. Gyermekeimnek mesélek ezekről a dolgokról, most már le is írtam, így kívánva eméket állítani a múltnak, s olykor a vele szemben feszülő jelennek is. Intve a jelenünket, hogy a múltat ne engedje veszni, mert megmaradásunk záloga, kapaszkodó lehet, olykor nehéz időkben is. A jelenben pedig arra kell törekedni, hogy körvonalazódjon a gazdasági és a társadalmi jövő, hogy szellemileg is meg fizikailag is meg tudjuk termelni a holnapi kenyerünket, képesek legyünk élni.
