Boros Konrád, Bogaras: Tizenkét tehenet számlál a törzsállomány, meg ezek utódait hizlaljuk fel. Gyakori a tejtermelő gazdák panasza, s ez nem is indokolatlan, hogy nincs értéke a nyers tejnek, de mindaddig, amíg havonta, rendszeresen fizetett érte a felvásárló, mindig friss pénzt jelentett
A vajdasági róna jellemzője, jelképe a tanya. Tartományunkban vannak körzetek, amelyeket elkerült a tanyarombolás szele, s ha akadnak is tanyaromok egy-egy dűlőben, az az utódok hiányának jele. A bogarasi Kisúton is megritkultak a tanyák, de még ha pár száz méter is választja el őket egymástól, a gazdák, régi jó szokás szerint „szomszédnak” tisztelve szólítják egymást, szükség esetén számíthatnak egymás segítségére. Bár az általános vélemény szerint, az a gazda, aki urbánus környezetbe kívánkozva egyszer hátat fordít a tanyának, a tanyavilágnak (de akár áldozatról is beszélhetnénk, hiszen cseperednek a gyerekek, iskolába járni csak könnyebb a faluból, városból, mint esetenként az úttalan utakat róni), többé nem tér vissza, így vagy gazdát cserél az addig biztonságot jelentő tanyai gazdaság (s ez a jobbik eset), vagy néhány éven belül a gyalogakácok meg a bodza takarásában az enyészet semmisíti meg az épületeket. A Boros család több mint 15 évvel ezelőtt, egészen pontosan 1996-ban a városból, Zentáról költözött ki/vissza a bogarasi tanyavilágba, takaros gazdaságuk a jó döntés bizonyítéka.
– A kívülálló számára lenyűgöző látvány a most már zöld színbe boruló határ, a tájra és az emberekre telepedő nyugalom, az akár idillikusnak is nevezhető környezet, de a háttérben ott húzódik meg a sokszor embert próbáló munkák sokasága. Gyakran az időjárás szeszélyével is szembe kell néznie a gazdának, mint pl. az idei derékig érő havak, a gyümölcsöt idő előtt leszüretelő április eleji fagy, vagy a vetési munkálatokat hátráltató esőzés. Így ha mindezt tudja a lelke mélyén tanyai életre vágyó ember, már nem is annyira vonzó ez az életforma – vallja Boros Konrád, s azt is hozzáteszi, hogy akárcsak a paraszti gazdálkodásba, a tanyai életformába is „bele kell születni”. – Nem lovakkal, hanem lóerővel műveljük a szántókat, de hogy ezzel a jelentős segítséggel is egyre több a munkája a gazdának, ez annak a következménye, hogy a valamikori maximum, a 10 hektár termőföld nem nyújt biztos megélhetést, fejlődési és fejlesztési lehetőséget. Pontosabban fenntarthatnánk a gazdaságot, de elmúlt az az időszak, amikor a parasztgazdaságok, és ez mind a falusi, mind a tanyai gazdaságokra vonatkoztatható, az önellátásra rendezkedtek be, a szerény piaci terményfelesleg elegendő volt a költségek fedezésére...
– Napjainkban szerénynek számít a 25 hektáros gazdaság is, mint amekkora területet művelnek, mégis megtalálták a folyamatos fejlesztés módját...
– A szüleinktől örököltük a gazdálkodási módszert, de akár modellnek is nevezhetném, akik 1-2 tehenet meg ugyanennyi anyakocát tartottak, s pénzt hozott a konyhára a tejhaszon. Szorult helyzetben mindig túl lehetett adni 2-3 hízott sertésen. Hogy mindez kockázattal és többletmunkával jár? Csak az utóbbi évtizedekben beszélünk erről, amióta külön mérjük az állattenyésztés és a növénytermesztés hozadékát. Gazdaságunkon meghatározó ugyan a növénytermesztés, de erre épül az állattenyésztés, a tejtermelés, így kerek egészet alkotva alakul a jövedelem, de az sem mellékes, hogy a szántók szerves anyaggal, tápanyaggal való ellátottsága szavatolja a bőséges terméseket. Amikor azt hallom, hogy veszteséges a mezőgazdaságnak ez vagy az az ágazata, erre csak azt válaszolhatom, hogy megbonthatatlan egészként és hosszú távon szemlélve a növénytermesztést és az állattenyésztést, nem beszélhetünk veszteségről, legfeljebb kisebb vagy nagyobb nyereségről.
– Amikor kiköltöztek a tanyára, meghatározó volt a sertéstenyésztés, a hizlalás, de időközben váltottak...
– Mindig volt a gazdaságon néhány tehén, de úgy mértük fel, hogy a tejtermelés a legbiztosabb ágazat hosszú távon, így ez került előtérbe, s ma is 12 tehenet számlál a törzsállomány, meg ezek utódait hizlaljuk fel, s értékesítjük. Gyakori a tejtermelő gazdák panasza, s ez nem is indokolatlan, hogy nincs értéke a nyers tejnek. De mindaddig, amíg havonta, rendszeresen fizetett érte a felvásárló, mindig friss pénzt jelentett, amiből nem csak a kiadásokat fedeztük. Meggyőződésem szerint a kistermelők ezért is ragaszkodnak még napjainkban is a szarvasmarhatartáshoz. A 25 hektár termőföld elegendő és jó minőségű takarmányt biztosít az állománynak, némi gabonát is értékesíthetünk.
– Hogyan választották meg a fajtát, alakították a takarmányozást?
– Annak ellenére, hogy a holstein fajtát tekintik a legjobban tejelő szarvasmarhának, mégis a fajtiszta szimentálira esett a választás. Megfelelő takarmányozással nem sokban marad le a tejhozam a holsteinhez arányítva, de sokkal robusztusabb, életerősebb borjat hoz világra, ezek értékesítése nem jelent gondot. Azt az elvet valljuk, hogy a klasszikus almon, a szalmán érzi jól magát az állat, így ezt a többletmunkát is vállaltuk. Az istállóhoz karám is párosul, ami különösen nyáridőben jelentős, hiszen a tehenek kint „napozhatnak”, ami hozzájárul az ellenálló képesség javulásához, nincsenek szaporodásbiológiai gondok sem. A kukoricasiló meg a lucernaszéna képezi a tömegtakarmányt, amit reggel és este vitaminokkal dúsított abrakkal egészítünk ki. Az eredményes termelés egyik alapkövetelménye, hogy folyamatosan változatlan, jó minőségű takarmány kerüljön a jászolba.
– Kiszámították-e, hogy hány liter tejnél kezdődik a jövedelmező termelés?
– Nem érdemes számításokat végezni, hogy mennyit kapnánk a kukoricáért, ha azt eladnánk a góréból, mi lenne a tej nyereséget szavatoló ára, mert lépten nyomon veszteséget mutatnánk ki. A tehenenkénti átlag meghaladja a napi 20 liter nyers tejet, amiért naponta kijön a tanyára a tejet begyűjtő tartálykocsi. Szóval megtaláljuk a számításunkat a tejtermelésben, de váltásra készülődünk, mégpedig úgy, hogy a tejet nem szállítjuk le, hanem azt a borjakon keresztül értékesítjük. Hallottunk már olyan programokról, hogy gazdaságos, takarmány-megtakarítást jelent, ha minél hosszabb ideig szopik a borjú. Megpróbáljuk – veszi át a szót Mónika asszony, aki bár jogi középiskolát végzett, tudását sohasem hasznosíthatta hivatásában, így a mezőgazdaság, pontosabban a tanya jelenti számára is a „munkahelyet”. Noha szavai szerint a tanyán nem válogatnak a munkában, nem létezik külön férfi vagy női munka, az állatok körüli teendők java részét ő végzi. – A „fogósabb” munkákat a férjem vállalja a még iskolába járó gyerekekkel, de a fejés az én munkám. Az is géppel történik, dehogyis kézzel, mint valamikor! Szükség esetén ott vagyok a termőföldeken is, de bőven akad tennivaló a tanya körül is, ezenkívül a fiúkat naponta autóval viszem a műútig, a buszállomásra.
– Gazdálkodás tekintetében a tanya vagy ahogyan újabban nevezzük: a farm a legelőnyösebb modell, de megvan-e a korszerű élettel járó kényelem is?
– Nem hiányzik innen a víz, az áram, a telefon, tehát adottak a kényelmes, az emberhez méltó élet alapkövetelményei, csak sáros őszön és télidőben a közlekedés okoz gondot. Néhány évvel ezelőtt támogatást kaptunk a salakos út rendezéséhez, de napjainkban magunkra maradtunk. A férjem és néhány tanyagazda önerőből rendezi, tartja karban a kövesig vezető dűlőutat, így nem vagyunk a világ végén még esős időjárás esetén sem, gépkocsival bármikor bejutunk a faluba, a városba.
– Akkor igazi a tanya, ha ott nemzedékek váltják egymást. A még közép-, illetve általános iskolába járó fiúkkal megszerettették ezt az életformát...
– Bármilyen fárasztó is naponta buszozni, esetenként kilométereket gyalogolni az iskolába, a fiúk ragaszkodnak a tanyai élethez, az ehhez párosuló munkához. A középső fiunk a topolyai mezőgazdasági szakközépiskolába jár, értékes gyakorlatot jelent számára a tanyai gazdálkodás, hiszen a növénytermesztéstől az állattenyésztésig és a gépekig mindent a gyakorlatban is végezhet. Meg is van a maga kis állatállománya, kezdve a kosfejű nyúltól a törpekecskéig, néhány birkáig. Szóval nemcsak a puszta munkát, hanem a gazdálkodást is így tanulja meg. Számtalan lehetőséget kínál a tanyai gazdálkodás, gondoljunk csak az organikus termelésre, a feldolgozásra, ami egy napon talán szóba jöhet a tejtermelés esetében, s a fiúkon múlik, hogy ezekhez a lehetőségekhez párosul-e a vállalkozói kedv is.
– A lehetőségek kiaknázásához érdemi támogatás is szükségeltetik, éppen ezért jó lenne, ha a fejlesztésre nem csupán a szűkös agrárköltségvetésre korlátozódnák, hanem céleszközök, térítésmentes és kedvező kamattal folyósított pénzek állnának elsősorban a fiatal gazdák rendelkezésére, azután a termelési és értékesítési biztonságon is javítani kellene – tolmácsolja akár a gazdatársadalom véleményét Boros Konrád, s a megváltoztatott támogatási rendszert sem hagyhatja szó nélkül. – A gazda minden állami támogatást értékel, hiszen könnyít a munkáján, de nem értem, miért kellett a jól működő területalapú támogatást terményalapúra változtatni. Az igaz ugyan, hogy ily módon minden bejegyzett gazdaság élhet a támogatás jogával, de összességében lényegesen csökken az összeg. Egyedül az állattenyésztésben nincs megszorítás, így, mivel törzskönyvezett szarvasmarha-állományt tartunk, továbbra is jogosultak leszünk az egyedenkénti 25 000 dináros szubvencióra, s az 5 dináros tejprémium sem megvetendő. Ám mindez kevés ahhoz, hogy olyan szintre emeljük állattenyésztésünket, ami export révén ugyanolyan devizabevételt szavatolhat, mint a növény- meg a gyümölcstermesztés. Úgy gondolom, hogy nem rendeletekkel, hanem törvénnyel kellene szabályozni az olyan fontos szegmentumait is agráriumunknak, mint amilyen a támogatási rendszer, ami szilárd alapul szolgálhatna a vállalkozói kedv kialakulásához is – vallja Boros Konrád gazda.
