(Fotó: Buzás Mihály)
Bosszankodik a szomszéd Mariska néni:
– Tudja Katinka, nálunk már se dohány, se pénz. A szegénység elérte az utolsó maréknyi lisztet. Most már a Mindenható és az égből hulló arany sem segít rajtunk. A szárazság elvitte az idei termést. Mi lesz ezzel a szerencsétlen néppel?!
– Egyezem. Ahelyett, hogy jobban élnénk… már szóra sem érdemes!
– Még az a szerencse – folytatom –, hogy minálunk senki sem cigarettázik. Ma reggel bejelentették, hogy dobozonként „csekély” 10-20 dinárral drágul a cigaretta. Megdöbbentő tény manapság az adat, mely szerint az adó dobozonként majd 75 dinár. Az egyes fajtákat 120–150 dinárért árusítják. Ennek fele adó?! Ebből nem képesek támogatásként egyetlen dinárt sem visszaadni a termelőknek? Pimaszság. A takarékossági intézkedések jegyében nem elvenni kellett volna a kedvét a gazdáknak a dohánytermesztéstől, hanem épp ellenkezőleg, tovább ösztönözni őket. De ha a szűkös, megnyirbált agrárköltségvetésből erre nem is futotta, legalább a dohányprémiumokat kellett volna megtartani.
– Tudja Katinka – szól közbe Józsi bácsi –, annak idején is voltak ilyen próbálkozások, mert az állam mindig megpróbálta megadóztatni, s már annak idején a múlt században a fináncokkal tartotta számon a dohánytermesztőket, pontosabban minden elültetett dohánytövet. A Magvetőben olvastam néhány évvel ezelőtt: „Beigazolódni látszik a termelők és a dohánygyárak figyelmeztetése, hogy a minisztérium idei döntése a dohányprémiumok megvonásáról nehéz helyzetbe hozza a szerbiai dohánytermesztő ágazatot. Az idén mintegy 4000 hektáron ültettek dohányt, melyen mintegy 7300 tonna cigarettának való termett. A dohánytermesztők, akiknek a tiltakozása süket fülekre talált, előre megmondták, hogy az fog történni, amire a múlt héten a Szerbiai Gazdasági Kamara ülésén mutattak rá, hogy a jelen helyzetben csak behozatallal elégíthetik ki a szükségleteket.”
Közben eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt megnyitották Telecskán a Dohánymúzeumot. Kovács Irénke akkor mesélte:
– Nagy becsben volt valamikor a dohány, nem csoda, hogy fináncok felügyelték a termelés és leszállítás folyamatát, mégsem került minden dohánylevél a dohánybíró elé. Dugidohánynak neveztük, amit nem adtunk át, kétszeres, háromszoros árat kaptunk érte, persze vágott dohányként. A dohányvágás rendszerint télidőben történt, olyan vékonyra vágtuk a csomóban álló dohánylevelet, mint a levestészta, majd pedig öntöttvas üstben pörköltük, de úgy, hogy közben nem kevergettük, csak forgattuk. Az a jó vágott dohány, amelyik szinte végtelen gombolyagra hasonlít, egyetlen szálban lehet kiemelni az üstből. Még a kilencvenes évek válsága idején is vágtunk dohányt, lényegesen olcsóbb volt, mint a cigaretta.
A maga módján a közösségi összetartozást is elősegítette egykor a dohányzás. Családunk egyetlen dohányzó tagja dédapám volt, akit pipás és könyvkedvelő parasztemberként ismertek a faluban. Idős korában, a múlt század 40-es, 50-es éveiben rendszeresen tartott felolvasást a falubelieknek. Az utca közepén, a Döme ház előtt gyűltek össze az emberek. Dédapám ilyenkor megpödörte bajuszát, rágyújtott a pipájára, és olvasni kezdett. Ékes hangjának, beszélőtehetségének köszönhették a környékbeliek, hogy naponta művelődhettek felolvasásai révén. A családban járatták a korabeli lapokat, kalendáriumokat, mezőgazdasági szakirodalmat és a nemzeti történelemmel foglalkozó könyveket is megvásárolták. Az alapvető műveltséghez hozzátartozott az olvasás. A pipa élvezete, a kor szellemiségének megfelelően a tekintélyt, a módot jelentette. Ekkor, a múlt század első felében, amikor kezdett az élet felpezsdülni, a pipázó dédapámmal szemben megjelent a cigaretta, a fölolvasó dédapámmal szemben pedig megszólalt a rádió. Mindezek az újítások határozott nyomokat hagytak a falusi közösségben. Eltűntek az emberek az utcákról. Megszűnt az olvasás mágikus ereje. Az emberek visszavonultan egymaguknak éltek, s élnek mindinkább a mai időkben. Ha ma a cigarettázást is beszüntetjük, mint a közösségi élet egyik kommunikációs formáját, félő, hogy holnap már egy cigaretta erejéig sem állnak le egymással beszélgetni az emberek. Vagy éppenséggel csak a dohányzó emberek fognak a számukra kijelölt helyen társalogni.
Baráti üdvözlettel
