Temetéssel kezdődik a film, amely a falu népe elöregedésének, a falu elnéptelenedésének, az egykézés következményeinek kérdésével foglalkozik.
A ház idős lakóját eltemetik, s mivel nincs utóda, a ház ajtaját és ablakait bedeszkázzák. A faluban a bedeszkázott ajtajú és ablakú házak száma állandóan szaporodik, a lakosok létszáma pedig csökken.
A két világháború közötti ormánsági falukép az utóbbi évtizedekben a mi falvaink többségére is jellemző, de az okok egészen másban keresendők.
Falvaink erózióját, a lakosság elöregedését és a nagyszámú elvándorlást főleg az 1990-es évek eseményei okozták azáltal, hogy gyökerestül fölforgatták vidékünk társadalmi, gazdasági és demográfiai helyzetét.
Idővel egy napon azt kezdték hangoztatni minden szinten és fórumon: az állam a legrosszabb gazda! Ez a frázis szinte jelszóvá vált. A fejlődés, a korszerűsítés, a jólét érdekében tehát privatizálni, magánosítani kell az állami javakat, a gyárakat a mezőgazdasági birtokokat, a feldolgozóipart, a raktárakat és egyéb vállalatokat. Ezután jönnek majd a külföldi befektetők, korszerűsítik a termelést, sok új munkahely fog létesülni, és megnyílik az út a gazdasági fölemelkedés, a jólét felé.
Mi történt a valóságban? A gyárak, a vállalatok csődbe jutottak, juttatták őket, nagy részüket fölszámolták, a munkások az utcára kerültek. A gyárcsarnokok üresen konganak, az udvarokat fölverte a gaz.
A mezőgazdasági birtokokat eladósították, a munkások jelentős részének fölmondtak. A megmaradottak alacsony, gyakran minimálbérért dolgoznak, amelyet sokszor nagy késéssel kapnak kézhez.
A külföldi befektetők a reméltnél kisebb számban jönnek, és az új munkahelyek nem enyhítik a munkanélküliséget, amely állandóan növekszik. A jelenlegi helyzetben a vidéknek, a falvak lakóinak többnyire csak a föld, a mezőgazdaság nyújthat túlélési, megélhetési lehetőséget. A fejlett országok és vidékünk között az az alapvető különbség, hogy ott a mezőgazdaság korszerűsítése során fölszabaduló munkaerő el tudott helyezkedni az iparban és a különféle szolgáltatásokban. Nálunk ez lehetetlen, mert az ipar nagy része megszűnt létezni.
A földtulajdont illetően pedig új folyamat kezd körvonalazódni. A külföldi és hazai pénzes emberek, nagytőkések strómanjaikon (stróman csak névleges szereplő, nem a valódi tulajdonos) keresztül a termőföldet tízezer hektárjával vásárolják föl a feldolgozóiparral és a raktárakkal együtt.
Új nagybirtokrendszer van kialakulóban. Mintha a 21. században, az informatika és az űrhajózás korában, a legmodernebb technológiák idejében újraéledne a feudalizmus, egy neofeudalizmus, új „hűbérurakkal” és új „jobbágyokkal”. Valóság lesz ez vagy csak kísértet?
Vannak országok, ahol óriási kiterjedésű földbirtokon a legkorszerűbben termelnek, maximális gépesítéssel és minimális élőmunka fölhasználásával. Kialakulóban van egy szupergazdag társadalmi réteg, a nagy többség azonban csaknem nyomorog! Hallani lehet olyan véleményt is, miszerint a gazdasági fejlődés úgy fog a jövőben alakulni, hogy a termelőeszközök és a gazdasági javak a Föld lakossága tíz százalékának birtokába jutnak. Ők irányítják majd a világ dolgait, a lakosság kilencven százaléka őket fogja szolgálni.
Mindennapjaink valósága az, hogy a vidék, a falvak lakossága többségének a jövőben még sokáig a mezőgazdaság lesz a fő megélhetési forrása.
Falvaink erózióját, elnéptelenedését az ott élők egzisztenciájának a biztosításával, munkalehetőség teremtésével lehet enyhíteni, amire a mezőgazdaságban nyílik lehetőség. Mindezek megvalósulása azonban nehezen elképzelhető összefogás, társulás nélkül!
Nem elég azonban csak hangsúlyozni az összefogás fontosságát! Részletesen meg kell az emberekkel ismertetni az említett gazdasági szervezetek működését, fölépítését, a tulajdonviszonyokat, a jövedelem elosztását stb. Ezeket a kérdéseket az emberek többsége nem ismeri, ezért idegenkednek a társulástól.
Az illetékeseknek komolyabban kellene foglalkozni a kérdéssel, mert ezáltal sokat segíthetnénk az őstermelőknek, kistermelőknek, kisgazdáknak. A termelőknél pedig komoly szemléletváltásra van szükség. Be kell látniuk, hogy a kis földbirtokaikon csak munkaigényes termékek előállításával lehet boldogulni.
A csodavárás ideje lejárt! Nem jön ide a megváltás sem keletről sem nyugatról, csak a saját erőre lehet támaszkodni. A „megváltók”, akik mégis jönnek, nem javakat akarnak ide hozni, hanem innen minél többet elvinni. Bizonyság erre a térség országainak és népeinek a hihetetlen mértékű eladósodása és elszegényedése.
