Bizonyos nézőpontból sokak szerint civilizációnk máris romokban hever. Miközben a technikai-technológiai fejlettség olyan elképesztően magas fokára jutottunk, hogy a mesterséges intelligencia átveszi a feladatainkat, tényleg vannak arra utaló jelek is, hogy világunk, kultúránk, ha nem is ténylegesen, de erkölcsileg romokban hever. Sajnos a 21. századi Európa területén vannak olyan városok, települések is, melyek romokban hevernek a háborús pusztítás nyomán. A történelmi tapasztalatok is azt mutatják, a különféle civilizációk felemelkedése, majd összeomlása, bukása, hasonló ismérvekkel bír. Az ember tragédiája című drámában Madách Imre már több mint másfél évszázaddal ezelőtt egy hatalmas látomásban vetíti az olvasó elé az emberiség „nagy kalandját”, az értelem és az ösztönök örök harcát, miközben kivételes érzékenységgel tapint rá a jövő problémáira. Az ember tragédiája a megjelenése óta eltelt idő alatt valójában semmit sem veszített jelentőségéből és aktualitásából. Ez a drámai költemény a magyar irodalom egyik csúcspontja, kitüntetett helye van a magyar írásos kultúrában. A mű messze túlmutat a korabeli magyar állapotok ábrázolásán. Madách az örök emberi küzdelmet, az igazság keresésének évezredeken átívelő hatásait vizsgálja. Egyszerre tekintik a kritikusai is mélyen magyar és egyetemes érvényű alkotásnak. Magyarország az általános pesszimizmus és csüggedtség állapotában volt a mű megírásakor. A magyar reformkor szellemi és kulturális pezsgése után az elbukott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egy időre gyászol hangulatot teremtett. A modern ember – akinek a műben szereplő Ádám lényegében az előképe – elvesztette a gyökereit szellemi és kulturális értelemben egyaránt. Az ember, aki lényegében nem találja a helyét a világban, számos esetben rossz válaszokat ad a saját helyzetéből adódó problémákra. Oswald Spengler A Nyugat alkonya című korszakalkotó művében szintén az ember, elsősorban a nyugati kultúra felfogása szerinti mindenkori ember tragédiáját írja le. Van még számos más, kevésbé ismert alkotás, melyben hasonló meglátásokat vázol fel az alkotó.
OKULJUNK!
Voltak a történelem során olyan civilizációk, melyek nyomtalanul eltűntek. Gyakoribb eset volt azonban, hogy a romjain egy másik civilizáció épülhetett fel. A romokra is lehet ugyanis építkezni: Sok esetben könnyebb, mint mindent újrakezdeni. Mindenképpen okulnunk kellene a történelmi tapasztalatokból. Az elmúlt korok, egykori civilizációk bukásáról azonban sok esetben valószínűleg téves feltételezések terjedtek el, melyek nem fedik a valóságot. Tanulságként azonban a mostani ismeretek alapján is mindenképpen levonhatunk néhány következtetést. Ijesztő, ahogyan valóban úgy tűnik, a történelem folyamatosan ismétli önmagát. A jelenlegi világgazdasági helyzettel kapcsolatban azonban az is elmondható, hogy miközben vannak hasonlóságok, párhuzamok, teljesen új motívumok is kibontakoznak. Bolygónkat kinőjük lassan. Korábban őseink, ha egy terület már lakhatatlanná vált, továbbálltak. Civilizációnknak,
a jelenlegi formájában történő további fenntartásához azonban csupa olyan anyagokra van szükség, melyek lassan elfogynak. Az újrahasznosítás sok esetben csak frázis. Lehet, hogy túl borúlátóan hangzik, de félő, hogy a jelenlegi körülmények között a világgazdaság egy olyan káosz felé sodródik, melynek beláthatatlan következményei lesznek. Földünket annyira belaktuk már, hogy a természeti és ökológiai katasztrófák elől nem tudunk egyszerűen tovább vándorolni, mint vadászó, gyűjtögető majd nomád őseink. A termőföld és a környezet valódi értékét kell felismerni. A növekvő tudás lehet a kiút a jelenlegi helyzetből.
Az emberi civilizációk egymáshoz hasonló, szinte szabályszerű fejlődési pályát járnak be. Felemelkedtek, egy ideig a csúcson voltak, ezután először a romlás jelei mutatkoztak, bomlásnak indultak, majd végül szétestek, összeomlottak és megsemmisültek. A történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy mi történik az olyan társadalmakkal, amelyek túlnyújtózkodnak az erőforrásbázisukon. Az ilyen társadalmak végül mindig elbuknak. A globális emberi tevékenység eredménye, hogy mára már tulajdonképpen a saját létünk alapvető feltételeit szüntetjük meg. A természeti csapások, atomkatasztrófák, háborús fenyegetések mellett rá kell döbbennünk, hogy lassan, de biztosan elfogy az élet fenntartásához és újratermeléséhez szükséges termőföld. A mezőgazdasági termelés fejlődésével az ember mindig újabb területeket vett el a természettől, hogy saját szükségletei kielégítése céljából megművelje. A folyamat elérte a csúcsát és kezd a visszájára fordulni. Nem könnyű egyértelmű választ adni arra, hogy az egymáshoz szövevényesen kapcsolódó folyamatok mikor, és milyen ok-okozati kapcsolatokra egyszerűsíthetőek, de hogy hosszú távon mindez összeomláshoz vezet, az majdnem biztosra vehető. Talán most még nem késő a szemléletváltásra, a jövőbe vezető helyes út megválasztására. De valójában, hogy mi helyes és helytelen, azt is nehéz a mostani összetett helyzetben definiálni.
