Adjuk vissza Újvidéket a biciklistáknak! Ez nem választási szlogen, nem is reklámszöveg, hanem polgármesteri buzdítás volt egy akcióra, amelynek célja, hogy biciklizéssel és görkorcsolyázással a székváros lakosai szebben és egészségesebben éljenek. Annak dacára, hogy minden adottsága megvolt és megvan arra, hogy a kerékpározók városa legyen, Újvidék – leszámítva bizonyos periódusokat, embargót, bombázásokat, háborús nagyvárosi nyomort stb. – soha nem volt az. És most sem az.
Egészen más dolog, hogy az országban talán Újvidéknek van a leghosszabb kiépített kerékpárút-hálózata. Tavaly is majd hét kilométernyi új pályát építettek, hamarosan pedig elkészül a rakparton, a sétány mellett az újabb két és fél kilométeres szakasz. És a város mégsem a karikázók városa.
Újvidék a gőgös újgazdagok, a ki tudja mikor és honnan idekerült kocsmatulajdonosok, építkezési beruházók, pénzmosók, gyanúsnál gyanúsabb vállalkozók, drogkereskedők, üzletemberek, húsmágnások, földbirtokosok, terménykufárok, a kilencvenes évek elejétől idáig magukat gennyesre kereső, ergo méregdrága cuccokban és divatos, menő kerthelyiségekben mutatkozó, másokat gátlástalanul le- és eltaposó emberek dzsipjeinek, felturbózott luxusautóinak, őrületes méretű és sötétített üvegű terepjáróinak és a többség, a plebsz pár száz eurót sem érő, rozoga járgányainak a városa lett. Ez a város egyszerűen kinőtte saját közúti forgalmát, ennyi autó számára nincs hely már, sem az utcákon, sem a parkolókban. Nem is lehet, hisz minden rend és rendszer, minden szakszerű megfontolás nélkül estek neki az utóbbi másfél évtizedben a patinás utcáknak, régi, műértéket is képviselő épületeknek, egész utcák tűntek el, ha nem is a szigorú belvárosban, de a régi negyedekben, és ott, ahol családi villák, szép polgári házak álltak kertekkel, és természetesen saját garázsokkal, most sem kert, sem parkoló az utcán, sőt, már fák sincsenek. Csak emeletes lakóépületek, azaz egy ház, egy család otthona helyén most tizenöt-húsz lakás, ugyanannyiszor több, vagy még több autóval.
Ez egy olyan probléma, amelyre már az első bontási és az első építkezési engedély aláírásakor és kiadásakor gondolni kellett volna. Az pedig régen volt, akkor, amikor a széthulló ország távoli és gazdagabb részeiből kezdtek érkezni azok, akiket lehet hogy akkor még nem üldöztek el otthonaikból, de már tudták, látták, hogy csak itt boldogulhatnak. Aztán pedig egyre érkeztek azok is, akiknek már menniük, futniuk kellett...
Azóta majd húsz év múlt el, és most kész, megtelt a moziterem, bővíteni nem lehet. Azaz lehet, ha kivágják a fákat, lebetonozzák a parkokat, a füves és zöld övezeteket. Mint ahogyan már ez is megindult. Akkor aztán tekerheted a pedált, görkorizhatsz naphosszat az egészségért... Akkor lehet, hogy elférnek majd a kerékpárosok is, mert most kiszorították őket kijelölt pályájukról a mopedek, az új törvény kemény büntetéssel oda kényszeríti őket is. És azok is ott vannak, akikre egy évtizeddel ezelőtt még senki sem gondolt: a görkorcsolyázók. Lenn, az úttesten is. Ahogy elmúlt ez az „esős évszak”, egyre többen vannak, ellepik a járdát, a kerékpárösvényt, de az úttestet is. Hajmeresztő, ahogyan este száguldoznak. Ha fékcsikorgást hallasz, és csak egy kocsit látsz, de az indul is tovább, akkor tudod: a tini csaj vagy a kölyök megúszta, ám ha ugrik ki belőle a vezető, jobb ha nem is nézel a kerekek elé az aszfaltra...
Ez pedig egyáltalán nem az, még csak nem is hasonlít arra, ami itt van. Az elképzelés és a szándék nagyon is szép, csak épp kivitelezhetetlen. A fent leírtak miatt.
