Alig múltam mindössze kétéves, amikor megszólaltak a szirénák. Nővéremmel játszottunk az udvaron, édesanyánk lélekszakadva rohant felénk. Megfogta kezünk, és az udvarban álló nagy eperfa alá ráncigált bennünket. Akkor már a fa lombjait súrolta a kis vadászgép, és leszállt a kert végében. A pilóta kiszólt: „Ne féljenek! Magyar vagyok, horgosi. Ha ismerik az édesanyámat, K. Piroska nénit, mondják meg neki, hogy élek.”
Szinte hihetetlen, hogy Farkas Ilona, aki a fenti történet elbeszélője, az esemény idején, 1944-ben mindössze kétéves volt, elmondása szerint vélhetően a sokk és az ijedtség lehetett olyan erős, hogy ez a kép és az utána következő események beleégtek emlékeibe.
Farkas Ilona a novellapályázaton nyert emléklappal
– A következő emlékképem az, hogy kitárul a konyha ajtaja, és egy szerb katona áll ott. Kezében ránk szegezett puskája, nekünk pedig el kell hagyni a házat, és onnantól kezdve a nagymamánál lakunk – mondja Farkas Ilona.
A horgosi nyugdíjas asszony egész életében jobbára az asztalfióknak írogatott, olykor egy-egy barátnak, családtagnak alkalmi köszöntőt, verset. Amikor jelentkezett az Idősügyi Tanácsnak a Senior Center és az SZTE Kulturális Irodája által közösen meghirdetett Magyar szó határon innen és túl c. novellapályázatára, nem is gondolt rá, hogy az ő írása is egyike lesz azoknak a pályamunkáknak, amelyeket megjelentetésre érdemesnek találnak. A pályázat résztvevőitől azt kérték, írják le, mit jelent a számukra a magyar szó, Ilonának pedig legkorábbi emléke éppen szorosan a magyarságával függ össze, de szerencsére a történet nem végződött tragédiával.
– A ház valóban azé a szerb férfié volt, aki puskával a házba lépett, csak amikor bejöttek a magyarok Horgosra, akkor a szerbek elmenekültek, az ő házát pedig mi kaptuk el. Később szinte naponta találkoztunk azzal a férfival a faluban, ő is itt élte le az életét, de sosem volt semmiféle incidens köztünk, nem haragudtunk egymásra – meséli Ilona, aki írásában nem csak a múltra emlékezik, kitér a kilencvenes évek eleji délszláv háborúkra, a falvak elnéptelenedésére, és melankóliával teszi fel a kérdést, hogy a gyermekkorában megtanult verseket, dalokat vajon lesz-e kinek átadnia.
– Az írás iránti készségemhez köthető az olvasás iránti szeretetem. Gyermekkoromban nem volt tévénk, volt idő, amikor nálunk három-négy család is együtt lakott, és téli estéken olvastunk felváltva édesapám, nagybátyám és én. Nagyon sok verset megtanultam fejből, amelyet azután a gyerekeimnek és az unokáimnak is szavaltam. A kedvenc íróim közé tartozik Jókai, Mikszáth, Móricz, Goda, Tolsztoj, Zola, Hemingway, de újabbakat is olvasok, például Danielle Steelt.
Ilona írásai nem jelentek meg sehol, egyszer a rádióban olvasták fel a verseit, korábban pedig egy pályázaton vett részt, ahol a szerelem volt a téma, akkor jutalmul Romániába utazhatott el.
– Ez a mostani elismerés számomra azért nagy megtiszteltetés, mert a pályázatra nyugalmazott írók, szerkesztők, újságírók küldték be munkáikat, az enyém nyilván nem versenyezhet az ő írásaikkal, de örömmel tölt el, hogy az én novellám is ott szerepel az ő írásaik között. Számomra az íráshoz hangulat kell, ha eszembe jut egy téma, általában éjjel, amikor nem tudok aludni, akkor vetem papírra a gondolataimat. A számítógépet nem tudom kezelni, kézzel szoktam írni, általában valamilyen jeles esemény ihlet meg, írtam köszöntőt ötvenéves házassági évfordulóra, barátok születésnapjára, amit aztán a telefonban olvastam fel neki ajándék gyanánt. De a két férjemhez fűződő érzéseimről is írtam, szerelmes verset, illetve az elvesztésük fájdalmát is ki kellett írnom magamból. Ferenccel három évtizedet éltünk együtt, szabóként dolgozott, én háztartásbeli voltam, ha hazahozta a munkáját, akkor segítettem neki varrni, a keze alá dolgoztam. Jó házasságunk volt, csak azt sajnálom, hogy nem utaztunk, nyaraltunk, nem élveztük ki igazán az életet. Miután meghalt, már idős nyugdíjasként ismerkedtem meg Imrével, sajnos azonban alig egy évtized után ő is elment, időnként nagyon hiányzik, hogy nincs itt, nem csusszog a konyhában körülöttem. Az írás maradt, és az unokáim, akikre nagyon büszke vagyok.
