Az ENSZ 1992-ben nyilvánította december 3-át a fogyatékkal élők világnapjává, azzal a céllal, hogy megkíséreljék elősegíteni a fogyatékkal élő személyek elfogadását, illetve megpróbáljanak támogatást biztosítani számukra. A társadalmi elvárások azonban folyamatosan gátakat szabnak annak, hogy a sérült egyének a társadalom teljes értékű tagjaivá válhassanak. A világnap alkalmából a zentai Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezeténél jártunk.
– Szevasz, de rég láttalak! – üdvözöl lelkesen a zentai Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezete egyik gondozottja, amikor belépek a szervezet napközis foglalkozásainak otthont adó épület ajtaján. Lekezelünk, majd azt kérdezi tőlem, hogy vagyok. – Remekül! – mondom neki, és arról érdeklődöm, ő hogyan érzi magát, amire szűkszavúan ugyan, mégis nagy lelkesedéssel válaszol: – Jól, nagyon jól!
Láthatón jólesik neki, hogy a hogyléte felől érdeklődöm, ahogyan az is, hogy a következő percben már arról kezdem faggatni, mivel foglalatoskodnak éppen, amire válaszul az asztal felé mutat, ahol társai karácsonyi képeslapokat készítenek. Amikor meglátnak, ők is széles mosollyal üdvözölnek, mindig örülnek a vendégeknek, és szívesen is fogadják őket.
– Jaj, de szépek, én biztos nem tudnék ilyen gyönyörű képeslapokat készíteni, nagyon ügyesek vagytok! – mondom nekik teljes őszinteséggel, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy valószínűleg se türelmem, se kézügyességem nem lenne ahhoz, hogy apró, színes papírgalacsinokat gyártsak, és azokból azután szebbnél szebb képeket állítsak össze.
– Nyugodj meg, én sem! – mondja nevetve a másik helyiségből betoppanó Rác Magdolna, a Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezete elnöke, hozzátéve, azért persze nekik se ment mindig ilyen könnyen, hiszen eleinte az is nehézséget okozott nekik, hogy megfogják a papírdarabkákat, és galacsinokká alakítsák azokat, az évek során azonban nagyon sokat fejlődött a finom motorikájuk és a szépérzékük is. Olyannyira, hogy néhány éve már rendszeresen szerveznek kiállításokat is az alkotásaikból, sőt, naptárt is készítenek belőlük, ezzel is megkísérelve ráirányítani a figyelmet annak a munkának a fontosságára, amely a szervezet berkeiben folyik.
0A KÖZÖSSÉGI LÉT ÖRÖMEI
Magdolna több mint másfél évtizeddel ezelőtt személyes érintettség okán hívta életre a szervezetet, hiszen a fia, Boldizsár Down-szindrómával született, és ahogyan teltek az évek, egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy fia olyan támogató csoportba kerüljön, ahol átélheti a közösségi lét örömeit. Küzdelmében csakhamar társakra talált, hiszen mindennek az igénye másokban is megfogalmazódott, konkrét lépéseket azonban nem nagyon mertek tenni az elképzeléseik megvalósítása érdekében. Mindebben Magdolna szerint talán az is közrejátszhatott, hogy a társadalom akkoriban talán még elutasítóbb volt a fogyatékkal élő személyekkel szemben, mint ma. Sokan megbélyegezték őket, elfordultak, elhúzódtak tőlük, vagy egyszerűen tudomást sem vettek a létezésükről, hiszen – mint mondja – ez a legkönnyebb és a legkényelmesebb.
– Ezekkel az előítéletekkel szemben is szerettük volna felvenni a harcot a kezdetekkor, azaz talán nem is a harc a megfelelő kifejezés, hiszen nem harcolni akartunk valaki vagy valami ellen, hanem inkább küzdeni valakikért és valamiért, értük és az elfogadásukért – magyarázza Magdolna, aki egyetlen percig sem tagadja, ez a küzdelem korántsem könnyű, hiszen annak ellenére, hogy a kezdeti időszakhoz képest mára már óriási eredményeket értek el ezen a téren, még ma is sokféle előítélettel kell szembenézniük mind nekik, mind a gondozottjainknak.
– Az emberek azt gondolják, hogy ők teljesen külön világban élnek, nem értik a környezetüket, és ezért nem is lehet hozzájuk szólni, pedig ők ugyanolyan érző emberek, mint bárki más, és csak azt várják, hogy nyissanak feléjük – mondja Csontos Bata Márta, aki aktivistaként évek óta részt vesz az egyesület munkájában. Fia, Gergő, szintén Down-szindrómával született. Abban az időben még Magyarországon, Budapesten éltek. A terhessége ideje alatt semmilyen jel nem utalt arra, hogy a fia kromoszóma-rendellenességgel fog a világra jönni.
– Amikor a fiam megszületett, még a szülőasztalon feküdtem, amikor közölték velem, hogy Down-szindrómás. Oda sem hozták. Mivel korábban nem találkoztam Down-szindrómás gyermekkel, el sem tudtam képzelni, hogy milyen jelei lehetnek ennek a kromoszóma-rendellenességnek, hogy még csak meg sem merik mutatni nekem a fiamat. Néhány nap múlva azután a kérésemre odahozták, és nem láttam rajta semmiféle eltérést, ugyanolyan kisgyerek volt, mint az összes többi, ugyanolyan szép, ugyanolyan aranyos. Később az orvos rámutatott bizonyos jelekre, és akkor már magam is felfigyeltem a különbségekre, majd megpróbált rábeszélni arra, hogy hagyjuk ott a kórházban, mondván, mindenkinek az lesz a legjobb, hiszen így egy csomó nehézségtől megkíméljük majd magunkat – emlékszik vissza Márta, akinek azonban saját bevallása szerint egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy esetleg valóban ott kellene hagyniuk Gergőt. Az orvos azzal is próbált érvelni, hogy a fiuk rövid életű lesz, nem fog sokáig élni, ők azonban úgy gondolták, hogy amennyiben így is fog történni, addig, amíg él, megpróbálják teljessé tenni az életét.
– Nem tagadom, először minket is sokkolt a hír, nem is tudtunk vele mit kezdeni vele, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy nem csupán egy rossz álomról van szó, amelyet követően felébredünk, és minden rendbe jön, hanem egy életre szóló döntést kell meghoznunk, olyat, amely az egész életüket megváltoztatja majd – magyarázza Márta, hozzátéve, a kezdeti nehézségek áthidalása után Budapesten különféle fejlesztő foglalkozásokra is jártak a fiukkal. Később, amikor hazaköltöztek, már nem volt lehetőségük arra, hogy Gergő ilyen szintű fejlesztő foglalkozásokon vegyen részt. Azt azonban – Magdolnához hasonlóan – Márta is mindenképpen szerette volna, hogy a fia egy olyan közösségbe kerüljön, ahol jól érezheti magát, és ahol tartalmasan töltheti el a mindennapjait. Ekkor került kapcsolatba a Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezetével, amelynek aktivistájaként nemcsak a saját fiával, hanem a szervezet többi gondozottjával is napi rendszerességgel foglalkozik.
EGYÜTT, EGYMÁSÉRT
A Kéz a Kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezete napközis foglalkozásai keretében jelenleg huszonkét személlyel foglalkoznak napi rendszerességgel, akik mindennap reggel nyolc és délután két óra között különféle fejlesztő foglalkozásokon vesznek részt. Ezek keretében gondozóik ének-, tánc- és tornaórákat, valamint kézműves és egyéb foglalkozásokat is tartanak nekik. Emellett megfelelő rendszerességgel közös sétákat, sőt, ha lehetőségük van rá, közös kirándulásokat is szerveznek számukra, amelyeket mindig nagyon várnak és nagyon élveznek is.
Az együttlétük fontos eleme a közös ebéd is, amelyet a Népkonyhát működtető Caritas biztosít az egyesület gondozottjai számára. A gondozottak többsége tizenöt és negyven év közötti fiatal felnőtt, akik különböző szintű értelmi és testi fogyatékossággal élnek. Vannak köztük, akik állandó segítségre szorulnak, de akadnak olyanok is, akik teljesen önellátóak, sőt, részben még a többiek segítéséből is ki tudják venni a részüket.
– A fogyatékkal élő személyek számára rendkívül fontos az, hogy közösségben lehessenek, hiszen azáltal, ha teljesen elzárkóznak a külvilágtól, gátolva van a fejlődésük, sőt, sok esetben még vissza is fejlődhetnek – emeli ki Ivković Tuza Valentina, az egyesület aktivistája, hozzátéve, a mindennapok során különféle foglalkozások révén próbálják fejleszteni a gondozottjaikat.
– A közösségünk tagjai három csoportra vannak osztva, attól függően, hogy milyen értelmi képességekkel rendelkeznek. A leginkább sérültek csoportjával Márta szokott verseket tanítani, hiszen ők csakis úgy tudják azokat elsajátítani, ha mutogatunk is nekik a szavakhoz, tehát minden egyes szóhoz, még a névelőkhöz is hozzátartozik egy-egy jel, de ezek nem a süketnémák jelrendszerén alapulnak. A másik két csoport verstanulása jóval egyszerűbb, hiszen esetükben nincs szükség mutogatásra – magyarázza Valentina, aki maga is megerősíti, annak ellenére, hogy az elmúlt évek során számottevő előrelépéseket értek el a fogyatékkal élő személyek elfogadása terén, még ma is igen sokféle előítélettel találják szemben magukat, amelyek sok esetben igen kirekesztő megnyilvánulásokat eredményeznek.
– Nagyon fontos, hogy megismerjük őket, hiszen azután egészen más véleményt fogunk alkotni róluk, és az is igen nagy eredménynek számít, ha a pozitív tapasztalatok eleinte csupán egy-két emberben alakulnak ki, hiszen ők később másoknak is át tudják adni azokat, nemcsak felismerve, hanem másokkal is felismertetve azt, hogy ha vannak is különbségek köztük és köztünk, akkor azok nem azt jelentik, hogy mi vagyunk a jók, ők pedig a rosszak, vagy mi vagyunk az okosak, ők pedig a buták, hanem csupán azt, hogy nem vagyunk teljesen egyformák – magyarázza Valentina, hozzátéve, sokszor előfordult már az is, hogy a játszótéren azt kellett tapasztalniuk, amikor odaérnek, még tele van a játszótér gyermekekkel és szülőkkel, majd amikor elkezdenek hintázni és csúszdázni, két-három perc alatt teljesen kiürül, ami nyilvánvalóan nagyon rosszul esik mind a gondozottaknak, mind a gondozóknak.
SZERETETTELJES LÉGKÖR
Rác Magdolna óriási eredményként könyveli el, hogy az egyesület megélhette a több mint tizenöt évet, és a 2017-es esztendőt is igen sikeresnek értékeli, hiszen – ahogyan fogalmaz – azokat a célokat, amelyeket kitűztek maguk elé, maximálisan meg tudták valósítani, nagyon sokféle tevékenységet fejtettek ki és számos helyre eljutottak, ami által reményeik szerint a fogyatékkal élő személyek elfogadásának előmozdításához is sikerült hozzájárulniuk, éppen ezért a jövőben is szeretnék folytatni a megkezdett tevékenységeiket annak érdekében, hogy az egyesület gondozottjai ezentúl is segítő környezetben és szeretetteljes légkörben élhessék a mindennapjaikat.
Amikor a kabátomért nyúlok, a fiatalok közül többen is felpattannak az asztaltól, ahol még mindig a karácsonyi képeslapok készítésével bíbelődnek, hogy kikísérjenek, és közben megpróbáljanak meggyőzni arról, hogy maradjak még egy kicsit. Mivel erre ezúttal nincs lehetőségem, megígérem nekik, rövidesen újra meglátogatom őket, majd búcsút veszünk egymástól. Az ajtón kilépve azután, a mosolygó arcokra és az integető kezekre visszanézve, szinte látom magam előtt, milyen jó lenne, ha egyszer tényleg megvalósulhatna az egyesület illetékeseinek régóta dédelgetett álma, a bentlakásos intézmény kialakítása, ami hosszú távú megoldást jelenthetne a fogyatékkal élő személyek ellátásával kapcsolatos nehézségek kiküszöbölésére.
Ezt az álmot minden bizonnyal ugyanaz az elhivatottság élteti, amellyel már több mint tizenöt éve töretlenül küzdenek az egyesület megmaradásáért és a gondozottak érdekképviseletéért, akkor is, ha ez nem mindig könnyű, sőt, valószínűleg soha sem az, hiszen mi, kívülállók csak egy nagyon vékonyka szeletébe nyerhetünk betekintést annak a munkának, amelyet nap mint nap folytatnak a fogyatékkal élő személyek felkarolása és segítése érdekében. Azt azonban, hogy mi az, ami mind a mai napig ösztönzi és lelkesíti őket, kívülállóként nyilvánvalóan nagyon nehéz lenne szavakba önteni, de talán nem is kell, hiszen ők maguk is azt mondják, ezt nem lehet megmagyarázni, ezt egyszerűen csak érezni kell, ugyanúgy, ahogyan azt is, hogy miként válik velük kerekké, vagy legalábbis kerekebbé a világ.
