A karácsony számomra az ünnepek ünnepe. Főként azért, mert érzem és látom a jászol mögött halványan megbúvó golgotai keresztet. Valahol legbelül ezen gondolkodtam az adventi időszakban. Mi miért is történt? Mi, mi után következett? Észreveszem, hogy a Teremtő és Gondviselő Isten akkor, és ott belenyúlt az emberiség történelmébe, mert nem akarta bűnös ember halálát, hanem megtérését és életét, örök életét. Ez pedig joggal elgondolkodtat. És nem csak hogy elgondolkodtat, de meg is tanítja velem, mi az Isten akarat az adventi időszakkal és magával a karácsonnyal, ami nem feltétlenül egyezik az emberi akarattal?!
A karácsony visszavezet a gyermekséghez. Újra gyermekké próbál tenni. Olyanná, mint amikor kisgyermekként vágytam, vártam a karácsonyra, hogy abban megérintsen az ünnep meghittsége, a családi közösség melegsége, öröme, hogy átöleljen benne az a különleges szeretet érzés, mely valamiképpen csak akkor volt tapasztalható. Természetesen a karácsonyi csillogásban, az ünnepben az asztal bősége, a pislákoló gyertya meghittsége, majd az ajándékok kibontása is mind-mind olyan tapasztalások, melyek egy életre ivódnak bele az ünnep hangulatába. Mégis, a gyermeki tiszta lelkiismeret és ártatlanság kellett ahhoz, hogy az ünnep ünnep legyen, hogy benne megtaláljam a „kis Jézust”.
Mára egész más lett a helyzet. Emberileg ma már talán nem is szeretem sem az adventet, sem a karácsonyt. Amit ma magam körül látok ezen ünnepek kapcsán, mind valamiféle képmutatás, álca, rejtek. Olyan, ami mögé szépen be lehet bújni, el lehet tűnni egy pillanatra – időszakra, hogy aztán majd az ünnepek elmúltával teljes valómmal, emberként visszatérhessek. Igen, vissza oda, ahonnan indultam, a „valódi életbe”.
Sokszor fogalmazzák meg embertársaim, mennyire ünneprontó vagyok az ünnepekben, mennyire elveszem az ünnep fényét, de azért engedtessék meg nekem, hogy papírra vessem nemcsak amit érzek, de amit látok és tapasztalok is.
Attól, hogy egy adott ünnepre „rákényszerítjük” a szeretet, békesség, meghittség fogalmait, még nem lesz azzá. Attól, hogy meggyújtunk egy gyertyát, még nem lesz a meghittség úrrá az otthonomon. Egyszóval: emberi ünneppé tettük a karácsonyt, Krisztus Urunk születését. Egymást ünnepeljük, saját magunkat, és sajnos ez csak súlyosabb lesz.
Advent. Az Úr jön! Bűnbánat és elcsendesedés, imádság és felkészülés. Ezzel szemben a szó szoros értelmében vett készülődés tapasztalható, mely a bevásárlásokban és beszerzésekben merül ki. Ilyenkor még üres parkolót sem találunk, az üzletekben tolongás, ingerült magatartás jelenik meg. Óriási ajándékokkal hagyjuk el a boltokat, és számba vesszük, vajon mindenkinek megvettük-e a megfelelő meglepetést? Közben gondolatainkat a karácsonyi asztalhoz vezetjük, megtervezve az ünnepi menüt. Otthonunkat már jóval az ünnep előtt feldíszítjük, sokszor nem is akárhogy. Aztán elérkezik maga az ünnep. Sokaknak elfoglaltsága, ünnepi készülődése, a végső simítások elvégzése nem engedi meg, hogy a templomba menjenek.
Pedig az ünnep ott kezdődik, ott lesz igazán ünneppé! Isten áldásával, üzenetével, szent Igéjével: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”! Az Egyszülött Fiúval, Jézus Krisztussal lesz ünnep a karácsony! Mindnyájunknak azt kívánom, úgy legyen áldott az ünnep, a karácsony, hogy azt az Ünnepelttel együtt ünnepeljük meg!
Krisztus megtapasztalásával megáldott, békés, szeretetteljes karácsonyt kívánok mindenkinek!
