Csizmadia Anna a kupuszinaiak számára ma is ugyanaz a bájos kislány, aki mindenkinek mosolyra fakasztja az arcát, valahányszor meglátják, és aki mindenkinek könnyeket csal a szemébe, valahányszor meghallják csodálatos énekét. Anna jelenleg Szegeden él és dolgozik, tehetséges fiatalokkal foglalkozik, akiknek népi éneket tanít és értékeket közvetít. Ha teheti, ma is szívesen utazik haza szülőfalujába, ugyanis rendkívül fontosnak tartja, hogy időről időre megpróbáljon lelket önteni az otthon maradtakba.
A mindig mosolygós Annával az egyik hangulatos szegedi kávézóban találkozunk, sugárzik a boldogságtól, a kiegyensúlyozottságtól. Lelke tele van örömmel, hiszen annak ellenére, hogy az elmúlt hónapok során rendívül sokat dolgozott, már hetek óta a karácsonyi készülődés jegyében telnek a napjai. Sajátos módon éli meg az ünnepet, úgy, ahogyan valamennyien szeretnénk, befelé fordulva, megnyugvással telt lélekkel.
– Már vagy másfél hónappal ezelőtt beleírtam a határidőnaplómba, hogy a szeretteim közül idén kinek milyen ajándékkal, meglepetéssel szeretnék kedveskedni, ami azóta némiképp módosult ugyan, de ez természetesen semmit sem von le a dolgok értékéből – meséli, hozzátéve, nagyon szereti a karácsonyt, és igen fontosnak tartja az ünnep lelkiekben történő megélését.
– Fontos számomra Jézus közelsége, persze nem kizárólag ebben az időszakban, hanem a mindennapokban is, de úgy gondolom, ez az időszak különösen jó arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, és értékeljük azt, hol járunk az utunkon. A szüleim gyerekkorunk óta úgy neveltek bennünket, hogy tiszteljünk másokat, és törekedjünk a jóra. Nem hiszem, hogy létezne olyan ember, akinek nincsenek bűnei, ezért úgy gondolom, időről időre meg kell bánnunk a bűneinket, és arra kell törekednünk, hogy jó emberek legyünk. Jó érzéssel tölt el, amikor úgy érzem, jó vagyok, és ezáltal talán másoknak is segíteni tudok abban, hogy elinduljon ezen az úton – magyarázza, majd amikor a gyermekkora karácsonyairól kérdezem, így folytatja: – A gyermekkorom karácsonyairól elsősorban a hóesés és a fehér utcák jutnak eszembe, valamint a házunk közepén álló cserépkályha köré összpontosuló együttlétek. Ez a kályha ugyanis a házunk lelke. Emlékszem, ezen az ünnepen valahogy mindig olyan nyugodt voltam, és ez szerencsére a mai napig így van, hiszen annak ellenére, hogy eléggé rohanó életet élek, ilyenkor, karácsony előtt egy-két hétre lelassítok, elcsendesedek, és teljes nyugalom lesz úrrá rajtam, amit igyekszem a szeretteimnek is átadni. A karácsony tehát számomra ma is a megnyugvás és az elcsendesedés időszaka. Gyermekként mindig eljártunk a templomba, ahol lenyűgözve figyeltem a két hatalmas karácsonyfát, és a rajtuk lévő díszeket. Otthon is imádtam a fenyőillatot, a szalmadíszek és a horgolt angyalkák látványát, meg persze a csillogó fényeket is. Azt hiszem, ez lehetett az egyik oka annak, hogy nálunk általában nagyon sokáig, egészen január végéig állt a karácsonyfa. Mindig gyökeres fát vásároltunk, amit az ünnepek után elültettünk. A házunk előtt álló óriási fenyőfa ma is az első karácsonyom emlékét őrzi. Azóta velem együtt növekszik, pontosan huszonöt éves, akárcsak én – meséli gyermeki lelkesedéssel a szemében, majd az egykori kántálások emléke idéződik fel benne.
– A bátyám furulyázott, én meg énekeltem, és minden egyes házat, ahova betértünk, külön fellépésként éltem meg. Soha nem az ajándékra fókuszáltam, hanem inkább arra, hogy minél jobban teljesítsek, és az énekem által minél különlegesebb élményt ajándékozzak a vendéglátóinknak. Ez a szokás ma is él a falunkban, csak most már én vagyok az, aki várja a hozzá betérő gyermekeket. Mindig nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen repertoárral rukkolnak elő, de sajnos szinte minden évben ugyanazokat a dalokat hozzák. Vannak vegyes házasságból származó rokonaim is, akiknek az esetében a Kis Jézuska, kis morzsácska… kezdetű karácsonyi szövegen keresztül évről évre figyelemmel kísérhetem a magyar nyelv romlását – meséli Anna, aki szeretetteljes nosztalgiával beszél szülőfalujáról, Kupuszináról, ahova ma is boldogan tér haza.
– Mindig örömmel gondolok a falumra. Magam is felfigyeltem már arra, hogy soha nem úgy beszélek róla, mint aki észleli az elmúlását. Egyszerűen nem akarom, hogy elsősorban ez jusson róla eszembe. Minden bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy amikor Kupuszináról beszélek, mindig igyekszem pozitív érzelmekkel megtölteni a mondataimat. Egyre erősödő nosztalgiával tekintek a szülőfalumra. Nagyon szeretem Kupuszinát, és büszkén vallom, hogy a szülőfalum, illetve a Kossuth Lajos utca, ahol a szüleim is és mi is felnőttünk, ma is a szívem csücske. Persze, amikor hazamegyek, mindig ott van bennem valamiféle feszült szomorúság amiatt, hogy egyre kevesebben vannak otthon. Az egykori osztálytársaimnak már több mint a fele külföldön él, és ez sajnos minden generációra igaz. Arra törekszem azonban, hogy ne ezen siránkozzak, hanem inkább valamilyen módon megpróbáljak lelket önteni az otthon maradtakba. Ezért tartom fontosnak ma is, hogy amikor csak lehet, hazamenjek, részt vegyek a vasárnapi misén, és rámosolyogjak az otthoniakra. Azt tapasztalom ugyanis, hogy nagyon jólesik nekik hozzám szólni, és mindig van valami, ami miatt gratulálni szeretnének nekem, ami természetesen engem is nagyon jó érzéssel tölt el. Egy kicsit olyan ez számomra, mintha egy piciny fénysugár lennék az életükben, olyasvalaki, aki mindig mosolyt csal az arcukra, akárhányszor is találkozzanak és beszélgessenek vele – meséli csillogó szemmel Anna, akinek mindennapjait jelenleg a fellépések mellett a tanítás tölti ki, amit saját bevallása szerint nagyon élvez, ugyanakkor átérzi a felelősségét is.
– Nagyon szeretek énekelni is és tanítani is. A kettő kiválóan kiegészíti egymást, úgy érzem, ha csupán az egyikkel foglalkoznék, akkor nem tudnék olyan szinten kiteljesedni, mint ahogyan jelenleg tudok. Most már lassan másfél éve Szegeden élek, és nagyon megkedveltem a várost, soha nem esik nehezemre visszajönni, mert közel vagyok az otthonomhoz. Szegeden egy alapfokú és egy középfokú művészeti iskolában tanítok, nagyon tehetséges diákjaim vannak, akiknek tiszta a lelke, és akik szeretnek énekelni. Emellett Szabadkán is tanítok a Zeneiskolában, ahova egykor magam is jártam. Az ottani diákjaim szintén igen tehetségesek, és őket is igazán szeretem. Jó érzéssel tölt el, hogy hozzájárulhatok ezeknek a tehetséges fiataloknak a fejlődéséhez és a kibontakozásához. Be kell vallanom, hogy csak ritkán énekelek nekik, mert korábban gyakran előfordult, hogy önmagamat hallottam vissza a produkcióikban. Ehelyett inkább arra próbálom őket ösztönözni, hogy önmagukat is tegyék bele a dalokba, és ha csak lehet, az ő lelkük szólaljon meg bennük – magyarázza, majd amikor annak felelősségéről kérdezem, hogy a gyermekek és a fiatalok közül sokan példaképként tekintenek rá, lesüti a szemét, láthatóan zavarba jön.
– Általában igyekszem elkerülni ezt a témát, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem azt, hogy a diákjaim közül sokan példaképként tekintenek rám. Ez igen jó érzés, ugyanakkor óriási felelősséggel is jár. Folyamatosan úgy kell megállnom a helyemet, hogy továbbra is fel tudjanak rám nézni. Mégsem ez az elsődleges fontosságú számomra, hanem az, hogy azt, amit csinálok, a tőlem telhető legmagasabb színvonalon csináljam, valamint az, hogy folyamatosan dolgozzak, és lépésről lépésre haladjak előre az utamon. A népzenéhez való kötődésem elképesztően erős, éppen ezért nemcsak a mindennapjaimat, hanem a személyiségemet is nagymértékben meghatározza. Úgy gondolom, hogy engem olyan értékrenddel ruháztak fel a szüleim, amely mások számára is követendő lehet. Ezért magam is próbálom az általam képviselt értékekkel felruházni a diákjaimat, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ez elsősorban nem a tanár, hanem a szülő feladata. A tanár ilyen szempontból másodlagos szerepet tölt be. Ennek ellenére próbálom őket lelkileg is gazdagítani és a helyes értékek irányába terelni, soha nem erőltetve rájuk azt, amit gondolok, hiszen nem lehetek biztos abban, hogy kizárólag az a jó, amit én gondolok, vagy amiben én hiszek – magyarázza, majd amikor a nemrég megjelent, Dänótäm én… című lemezéről kérdezem, már sokkal magabiztosabban folytatja.
– Nagyon örülök, hogy megszületett az első önálló lemezem, hogy elkészült egy olyan tárgy, amely az elmúlt évek során megvalósult zenei fejlődésemnek a lenyomata. Nagyon szép dalok kerültek rá, kizárólag olyanok, amelyek most, huszonöt évesen valamiért fontosak számomra. Maga a lemezkészítés is sok örömet hozott, nagyon szép napokat éltem meg, hiszen olyan emberekkel zenélhettem együtt, akik közel állnak hozzám, köztük a Fokos zenekar tagjaival, akikkel annak idején együtt jártuk be a vajdasági népzenei versenyeket, Brasnyó Antallal, akivel szintén nagyon szeretek együtt muzsikálni, hiszen érezzük egymás lelkét, Juhász Zoltánnal, Balogh Kálmánnal, és nem utolsósorban édesanyámmal, aki nagy örömömre elfogadta a felkérésemet. Ez azért volt különösen fontos számomra, mert ő volt az a személy, akitől a legtöbb népdalt tanultam meg, és aki igazából elindított engem ezen az úton. A lemezbemutató november 24-én volt a Fonó Budai Zeneházban, és annyira szépen sikerült, hogy valamennyien igazi ünnepként éltük meg. Nagyon hálás vagyok a gondviselésnek ezért, és azért is, hogy megszülethetett ez a lemez, amelynek segítségével az utókor számára is át tudom örökíteni a dalaimat – fogalmaz Anna, aki annak ellenére, hogy alapvetően nem nagyon szeret a múltban elért sikereivel foglalkozni, öt év távlatából is szívesen gondol vissza a Fölszállott a páva elnevezésű népzenei tehetségkutató műsorban elért kiváló eredményére.
– A Páva rengeteg lehetőséget adott nekem. Biztos vagyok abban, hogy ha öt évvel ezelőtt nem úgy sikerül az a december valahanyadika, ahogyan sikerült, akkor az elmúlt öt év egészen más lett volna. Nem azt mondom, hogy rosszabb lett volna, csupán azt, hogy egészen biztosan nem tudtam volna ilyen módon reflektorfénybe kerülni, és egészen biztosan nem tudtam volna ilyen széles körben megismertetni az emberekkel mindazt, amit képviselek. Örülök annak, hogy ezáltal a lehetőség által határon innen és túl sokakhoz eljuttathattam a magyar kultúrát. Nagyon sok olyan ajándékot kaptam ettől a versenytől, amelynek a hatásait a mai napig érzem, hiszen az, hogy a gyermekek felnéznek rám, sőt, egyre többen vannak köztük olyanok, akik saját bevallásuk szerint éppen miattam kezdenek el népdalénekléssel vagy általában népzenével foglalkozni, csodálatos érzés. Biztos vagyok abban, hogy a dolgok nem véletlenszerűen történnek, és abban is, hogy az utam ki van jelölve. Ezért, ha olykor elfáradok, vagy egy-egy pillanatra elbizonytalanodom, odafentről mindig kapok új erőt és útmutatást ahhoz, hogy folytassam azt, amit csinálok, és amivel másoknak is örömet szerezhetek – magyarázza Anna, aki a jövőbeli terveiről nem szívesen mesél, nem babonából vagy esetleg azért, mert nem lennének elképzelései a jövőjét illetően, hanem azért, mert úgy véli, ahogyan az eddigi életét, úgy minden bizonnyal a jövőjét is elsősorban a gondviselés és a számára kijelölt út milyensége határozza majd meg. Abban azonban biztos, hogy még sokáig szeretne tanítani – valódi példaképként mutatva utat a felnövekvő generáció tagjainak –, és még sokáig szeretne énekelni is – reményt hozó fénysugárként ragyogva be a mindennapjainkat.
