A Szerbia északi részén életét békésen tengető lakosság többsége viszonylag ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy repülőre kelljen ülnie. Még ritkábban fordul elő, hogy az embernek business osztályon adatik meg ez a lehetőség, és még annál is ritkább, hogy egészen a Dél-kínai-tenger partján ékkőként csillogó Hongkongig vigye őt a gép. Az újságírói lét a leghálásabb „hatalom” ebből a szempontból, hiszen az ember úgy csöppenhet bele alkalmanként ilyen utazásokba, hogy ahhoz nem kell se politikusnak, se egy nagyvállalat milliós tárgyalására igyekvő ügyvezető igazgatójának, se egy keresett tudományterület szakértőjének lennie. Már persze szökőévenként egy alkalommal, amikor nem a saját szobájába zárkózva dolgozik a gép előtt.
De most én is épp az ilyen magasabb rendű emberek közé sorakoztam be kissé félénken, miután átverekedtem magam a közönséges utasok ténfergő hadán, hogy érvényre juttassam elsőbbségi beszállásra feljogosító jegyemet. Talán csak ez a szokatlanul rám törő kisebbségi komplexus éreztette velem, hogy a jegykezelő egy pillanatra elmélázik, ez a micit és tornacipőt viselő valaki biztosan csak tévedésből állt be ide az üzletember-kinézetű uraságok közé, de hát mivel a megfelelő jegyet nyújtottam oda neki, továbbengedett.
Egy első látogató számára a business osztályon az út jelentős hányada rácsodálkozással telik: itt nemhogy egymás könyökének lökdösése, de szerencsés esetben még szomszédos szék sincs. Amikor aztán az ember bökdösést érez a hátán, rögtön arra gondol, hogy a mögötte lévő rugdossa az ülését, de egyrészt mögötte se ül senki, másrészt ez fizikailag se lenne lehetséges, mindössze annyi történt, hogy véletlenül rátenyerelt a kartámlán lévő panelen található masszázsfunkcióra... A kényelmi szolgáltatásoknak köszönhetően ez a tizenkét órás út jóval gyorsabban elpereg, mint ha, mondjuk, Montenegróba próbálnánk lezötyögni busszal. Ha végre befejezték a temérdek étel kihordását, konkrétan vízszintesbe állítva ággyá alakíthatjuk ülésünket, hogy pihenésre készülve kapcsoljunk be egy kedvünk szerinti filmet az előttünk lévő saját képernyőn. A Frank Williamsről, a Formula–1-es csapat legendás alapítójáról készült új dokumentumfilm éppen alkalomhoz illő, hiszen utazásom célja is éppen egy autóverseny, a teljesen elektromos meghajtású együléses autókat tömörítő Formula-E, amelynek szezonnyitó futamait rendezik Hongkong városközpontjában.
Hongkong hivatalosan Kína része, de egy közeli példával élve körülbelül csak annyira, mint amennyire Koszovó Szerbiáé. Persze lényegesen pozitívabb kicsengéssel. Az egy félszigeten és számos kisebb-nagyobb szigeten elterülő városrégió a világ egyik legfurcsább autonóm körzete: 1997-ben Nagy-Britannia visszaadta a területet Kínának, de tulajdonképpen csak a külügy és a katonaság tartozik közös irányítás alá, minden más homlokegyenest eltér Hongkongban az anyaországi viszonyoktól, nagyrészt a 150 évnyi angol uralomnak köszönhetően. Saját pénznemük van, és az útnak a másik felén, a bal oldalon közlekednek, kapitalista gazdasága pedig a világ egyik fő üzleti központjává teszi a várost.
A már november végén a város szinte minden nagyobb terén és csarnokában magasodó karácsonyfák és a hozzá illő ünnepi zenék első látogatáskor alaposan meglepik az embert, nem ezt várnánk egy olyan helytől, ahol a buddhizmus és a taoizmus a legnépszerűbb vallás. Ám ez is európai hagyaték: a faállításnak és a szentestei ajándékozásnak ugyanakkora hagyománya van a lakosság körében, mint itt nálunk, dacára annak, hogy mindezt kellemes, 20 °C-os hőmérsékletben teszik, és függetlenül attól, hogy éppen magukénak érzik-e a kereszténység eszméit. Lenyűgöző ez a kettősség: Hongkong az a hely, ahol a Lantau-szigeten található óriási, 34 méteres bronz Buddha-szoborhoz vezető gyalogos úton nagyon jól megférnek a műhóval borított műfenyőágak is.
A város bőven nyújt annyi látnivalót és olyan változatos szórakozási lehetőséget, hogy az ember egy hét alatt ne érhessen a végére: merüljünk el Mong Kok tradicionális utcai árusainak, egymást túlharsogni próbáló énekeseinek és tarka reklámtábláinak kavalkádjában, utazzunk a világ leghosszabb szabadtéri mozgólépcsőrendszerén vagy a szigetet és a szárazföldet összekötő százéves kompjáraton, menjünk fel a városra festői kilátást adó Victoria-csúcsra, vagy a drótkötélpályás felvonóra pattanva látogassuk meg a már említett Buddhát! De már csak önmagában az is eltelíti újdonsággal az érzékszerveinket, ha csak megállunk és eltűnődünk a minket körülvevő épületrengetegen ebben a nyüzsgő városban, ami az egyik legsűrűbben lakott a világon, így a legtöbb épület csúcsával együtt a lakásárak is az egekben vannak. Egyidejűleg viszont a modern építészet és a kínai hagyományvilág elképesztő elegyét találhatjuk meg abban, hogy egyes felhőkarcolók közepébe egy óriási, négyszögletű lyukat építettek: természetesen azért, hogy a sárkányok a hegyekről érkezve megtalálják útjukat a tenger felé...
A hely már így is hemzseg a turistacsalogató látványosságokból, de a város vezetőit elismerten aggasztotta, hogy egy napjainkban már igen sokra tartott és jövedelmező befektetés tekintetében még fasorban sincsenek a szomszédos Makaó és a fő gazdasági riválisnak tartott Szingapúr mögött: nincs ugyanis saját autóversenyük, ami a 21. században már egyetlen, magát a tévéképernyőkön keresztül izgalmasnak és vonzónak láttatni akaró világváros utcáiról sem hiányozhat.
Ehhez jött kapóra a Formula-E, amely elektromos technológiájával egyszerre hirdeti a környezettudatosságot, hozza a város központjába, az emberek közelébe ezt a zajmentes autósportot, és eközben vitathatatlanul a jelenlegi felhozatal legizgalmasabb autóversenyeit szolgáltatja a nemzetközi porondon. A negyedik szezonját kezdő Formula-E óriásléptekkel készül térhódításra: már az elmúlt néhány évben is rendezett versenyt például London, Párizs, Moszkva, Monaco, New York és Peking központjában, 2018-ban pedig Róma és Zürich is csatlakozik a sorhoz, utóbbi által több mint 60 éves tilalom után tér vissza az autóversenyzés Svájcba. Ám ami leginkább jelzi a sorozat növekvő fontosságát, az a résztvevők kiléte: ahogy egyre elterjedtebbé válnak az elektromos hajtású személyautók a világban, egyre több nagy gyártó érzi elengedhetetlennek, hogy csapatot indítson a Formula-E-ben, ahol a csúcstechnológiával kísérletezhet, és eredményeivel bizonyíthatja annak hatékonyságát a nézők számára, akik között napjainkban még sokan idegenkednek a villanyhajtású autók és a süvítő motorhang nélküli autósport gondolatától – pedig a pilóták jó része ismert, és a mezőny színvonala a Formula–1-ével vetekszik.
Az ember jól teszi, ha hongkongi megérkezésekor mielőbb igyekszik leküzdeni az Európához viszonyított hétórás időeltolódást, ha semmiről nem akar lemaradni, amit a város kínál. Ez talán akkor a legnehezebb, ha landolásakor ott éppen kezdődik a nap, miközben Magyarkanizsán meg pont készülne nyugovóra térni, de egy-két nap furcsa alvási ritmus után azért egész jól át lehet állni. Kár, hogy ha rövid időn belül haza is kell jönni, akkor itthon rögtön kezdheti is az egész procedúrát elölről.
Márpedig ez a pillanat kellemes helyeken mindig indokolatlanul gyorsan eljön. Egy különös kényelmi rendszernek köszönhetően itt már a város központi metrómegállójában fel lehet adni a bőröndöt, hogy még a reptérig se kelljen elcipelni, és még egy müncheni átszállással együtt is csak Budapesten kelljen találkozni vele legközelebb. De az aszfaltozatlan utakon felnövő vajdasági ember természetszerűleg idegenkedik a metropoliszok ultamodern szolgáltatásaitól, így jó lesz az a táska itt mellettem, ameddig csak lehet. Jöhet a metró, ami két kilométert a tenger alatt épített alagútban tesz meg, aztán a reptér, amit hely hiányában egy mesterséges szigeten, a tengertől visszanyert területen alakítottak ki húsz évvel ezelőtt. Folyamatosan zajlik több ilyen terjeszkedési projekt is, a tervek szerint egy autóversenypálya is kap majd saját szigetet.
Itthon aztán a szó szerinti hideg valóság fogad a maga fagypont körüli hőmérsékletével, szmog helyett pedig köd nehezíti a látást. Itt nem tervezetten, legfeljebb az omladozás miatt van lyuk az épületeken, Buddha helyett csak Koncz István és Dobó Tihamér szobra integet, az áram pedig nem versenyautókat hajt meg, hanem örülünk, ha legalább a házban van. De legalább nem kell mindenhol külön kést és villát kérni az evőpálcika helyett.
