A Kis Bacsik és a felesége, az Amál néni napi rendszerességgel kiásta a csatabárdot, nem múlt el nap, hogy ne csaptak volna fel az indulatok kettejük között. Az évek múlásával a házi patvar, az állandó hadakozás annyira kimerítette a Kis Bacsikot, hogy végérvényesen elszánta magát: önkezével vet véget az életének, és ezzel pontot tesz földi szenvedéseinek a végére.
Tette véghezviteléhez a Járáson lévő, jószágitatásra szolgáló ásott kutat szemelte ki. Odament a kúthoz, a kalapját letette a földre a kútkáva mellé. És úgy, ahogyan eltervezte, beleugrott a kútba. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére a kútban csak derékig érő víz volt. Ennyi vízbe még az úszni nem tudó sem fullad bele.
A sikertelen öngyilkossági kísérlet után a Kis Bacsik ott gubbasztott a hideg vízben, és nem tudta, mitévő legyen. A lefelé öblösödő kútból esélye sem volt kimászni. Már igencsak reszketett, amikor meghallotta, hogy a kút mellett vezető dűlőúton zörögve közeledik egy szekér, elkezdett hát kiabálni:
– Kis Bacsik a kútban! Kis Bacsik a kútban!
Ebből aztán az arra járók megtudták, hogy a Kis Bacsik benne van a kútban, ha esetleg a kút mellé tett kalapról nem jöttek volna rá.
– Hát te mög mi a fenét csinász ott a kútba’?
– Öngyilkos akartam lönni – válaszolta a Kis Bacsik.
– Akkó mé nem fejjel lefelé ugrottá be, te marha?
