Az újságírói szakma gyönyörű, mégis vannak olyan momentumai, amikre az ember nem szívesen emlékezik vissza. A híres, francia filozófus La Rochefoucauld szavai jutnak az eszembe: „Az emberek baklövéseiket nevezik tapasztalatnak.” Nos, ezekből pályám során volt részem bőven, íme egy csokorra való.
A Duna Televízió egyik alapítójaként szívemen viseltem a korrekt újságírói kapcsolatokat, s jobbító ötleteimet megosztottam kedves kollégáimmal is. Mivel a legtöbb műsorunk promóciója elég közepes volt, egyszer felkértek, hogy tartsak összefoglalót a műsorszerkesztők számára a műsorokat népszerűsítő anyagok készítéséről és a sajtókapcsolatokról. Tökéletes prezentációt terveztem, részletesen mutattam be a külhoni lapokat, utaltam erős és gyenge oldalaikra. Külön fejezetet szántam az újságírói kapcsolatok fenntartásának, és arra is időt szenteltem, hogyan kell bánni a promóciós anyagokat beszerkesztők „lelkével”. A népes résztvevők figyelő tekintetéből láttam, hogy nem pusztába kiáltott szó, amit elmondok, így végezetül megreszkíroztam egy humort is: „Ha lehet, mindig kész anyagot adjunk, mivel az újságírók általában lusták, így megspórolhatják a további munkát.” Ekkor elszabadult a pokol, az egyik öntudatos kolléga felcsattant. „Mi itt mindnyájan újságírókvagyunk, minket sértesz vérig megjegyzéseddel!” felkiáltással indította el a lavinát, ehhez – a hógörgeteg tulajdonságai nyomán – mások is csatlakoztak. „Nem így gondoltam, a jelenlevők természetesen kivételek – nyeltem egyet –, az írott sajtó munkatársaira céloztam, tudjátok, milyenek”, s egyéb megjegyzésekkel próbáltam védeni a mundér becsületét. A korábbi magabiztosságom eltűnt a lincshangulatban, egyre jobban belezavarodtam. Végül a mellettem ülő publicista, Bayer Zsolt, csendesen a fülembe súgta: „Hagyd a fenébe, egyre rosszabb!” Így ért véget a szebbreményű értekezlet, amely után több nappal is, ha találkoztam a résztvevőkkel, fejüket rázva mormogták magukban: „Méghogy lusta vagyok!”
Egy kicsit veszélyesebb kalandot rejtett egy szépségverseny. No, ne arra gondoljanak, hogy beleszerettem a legszebb hölgybe, addig nem is jutottam, hiszen már a technikai részleteknél behavazódtam. A szó legszorosabb értelmében. A 90-es évek közepén rendezték Veszprémben a Miss Universe Hungary versenyét, amit a Duna Televízió is élőben közvetített. Támogatóként a Dunának is járt némi jutalom, így a zsűriben is ülhetett tévés delegált. Erre a posztra az egyik elnökhelyettest jelölték, aki behívatott, s kérte, mentsem ki, s szükség esetén helyettesítsem a királynőválasztásban a királynék városában. Nem volt ellenemre a feladat, hazaszaladtam fogkeféért és pizsamáért, mikor viszont a sztrádára értem, már nagy pelyhekben esett a hó, később már alig lehetett látni valamit a hózivatarban. Amikor a nagy veszprémi lejtőig jutottam, szomorúan konstatáltam, hogy az út mindenütt jeges, s alighogy tudatosult bennem a felismerés, a Toyotám már pörgött is lefelé a lejtőn. Szerencsére nem volt forgalom az úton, de e forgás így sem volt életbiztosítás. Egyszerre egy csattanást véltem hallani, s az árokban találtam magam. Egy óra múltán valaki megszánt, s együttes erővel toltuk ki a kocsit az útra, majd hosszasan köszöngettem megmentőmnek az áldozatkészségét, s egy karácsonyra szánt borral jutalmaztam emberszeretetét. Nagy nehezen leértem Veszprémbe, a versennyel viszont keveset törődtem, felőlem akár a legcsúnyább hölgy fejére is helyezhették a koronát. A végén már nem vártam meg a fogadást, igyekeztem haza a meleg ágyikómba. Pesten egy piros lámpánál dudáltak rám, hogy a kerekem teljesen befelé hajlik. Valóban, látványos volt a ferdülés, így hétfőn első utam a szervizbe vezetett, ahol a munkafelvevő összehívta a szerelőket, akik kollektíven vakarták fejüket, s vészjóslóan dörmögtek valamit a bajuszuk alatt. Egy hét múlva kaptam meg a több százezer forintos számlát, feleségem – némi malíciával, de megértően – csak annyit tett hozzá: „Ezért a pénzért Budapesten is jó nőket mustrálhattál volna.”
A Dél-afrikai Köztársaságot szépsége, sokszínűsége nyomán „Szivárványországnak” is hívják, s valóban rászolgál e jelzőre. Háromszor forgattam a fekete kontinens legdélibb államában, s mindmáig temérdek szép emléket őrzök magamban. Egy kivételével. Fokvárost, pazar fekvésének köszönhetően, a világ legszebb városai között tartják számon, Nápollyal s Rióval együtt emlegetik. Magunk is felmásztunk az Asztal-hegyre, megcsodáltuk a gyönyörű kilátást, a színházban egy nagyon jó musicalt néztünk meg, sétáltunk a bevásárlónegyedben, s megcsodáltuk az elsuhanó Rolls-Royce-okat. Fekete vezetőnknek viszont nem imponált e pompaimádat, s öntudatosan szembesíteni szeretett volna a dél-afrikai valósággal. Javasolta, hogy a bádogvárosban is készítsünk vágóképeket. Az ötlet jónak tűnt, vendéglátónk viszont nem volt tisztában a favellák zárt törvényeivel, s azzal, hogy csak kemény pénzért lehet rizikó nélkül belépni, pláne forgatni a sötét negyedben. Az első percek még csendesen teltek, a porban játszó bűbájos gyerekeket s harminckét fogukkal szélesen mosolygó lányokat vettünk fel. Majd megláttunk egy csapatot, amelynek tagjai botokkal felfegyverkezve közeledtek, s vészjósló tekintetükből nem sok jót olvashattunk ki. Ekkor esett le vezetőnk agyában a tantusz, s üvöltve kergetett be mindenkit a kisbuszba; padlógázzal hagytuk el a területet. Még sokáig pattogtak a kövek az ajtó karosszériáján s ablakán…
Végezetül a szilveszterre való tekintettel egy idevaló történet. Hogy az év végi hangulatot javítsuk, minden évben körlevélben küldtünk ki néhány csacskaságot a kollégáknak, amiken ha nem is lehetett tele pofával röhögni, de egy-egy mosolyt talán megértek. Egyszer görbe tükröt tartottunk magunknak is, s saját műsorainkra húztuk rá a vizes lepedőt: egy – a Duna Televízió stílusára fabrikált – műsorajánlatot is összeállítottunk. A leírtak többeket valóban mosolyra késztetett, kivéve egy kolléganőt, aki majdnem kiküldte a listát az egyik műsorújságnak. Szerencsére felhívott, s szememre hányta, hogy nem írtam oda a kezdési időpontokat, így pótoljam gyorsan, mert lapzárta van. A light humorérzékkel megáldott hölgy a vonal másik végéből hallatszó harsány hahotából döbbent rá a valóságra… másfél évtized után egyébként újra elkezdett visszaköszönni. Néhány példa az ominózus ajánlóból.
A Hargita sellője (CXII. rész)
A film melankolikus képi eszközökkel mutatja be egy magányos hölgy és a természet tiszta szerelmét. A pipogya természet csalárd módon megcsalja a kis teremtést, és az asszony különös módon áll bosszút.
Egri gazfickók
Török film, G. Gárdony regényének ötletéből
A film az Európába tartó török újhullám perspektivikus alkotása, és tulajdonképpen a jó és a rossz párharcán alapul. A csalárd Gregory Wineless (magyarra talán Bornemissza Gergőnek fordítanánk) és a tiszta szívű, szent dervis, Jumurdzsák késhegyre menő küzdelmét mutatja be – a nézők megnyugtatására eláruljuk – hepienddel.
Az asztaltáncoltató, portréfilm Gombos Gyuláról
A portréfilm egy gombfocijátékos vívódásáról szól, attól a momentumtól, hogyan áll össze a taktika a sportember fejében, addig a pillanatig, mikor is a játékos az ellenfél térfelére pöcköli a gombját. A mozi hűen bizonyítja, hogy a hangos botrányoktól és doppingtól mentes ritka sportág is lehet lebilincselő.
A kerek erdő bájai, svéd film csak gyerekeknek!
Cincike, a hiú görény eltéved az erdőben. Mikor erejének vége felé jár, összetalálkozik Persilkével, a mosómedvével, aki nemcsak a teknőjét osztja meg vele, de örök optimizmusával jövőképét is formálja. A már-már művészi filmet az egészséges életöröm lengi körül.
Az erdő kerek bájai, svéd film csak felnőtteknek!
Hím a-Laja, a sziú nyomkereső eltéved az erdőben. Mikor erejének vége felé jár, összetalálkozik Tominikával, az apacs mosónővel, aki nemcsak a wigwamját osztja meg vele, de örök optimizmusával jövőképét is formálja. A már-már művészi filmet az egészséges erotika lengi körül.
A Dunna alatt
A Dunna Televízió első intimebb éjszakai műsorpróbálkozása. A tapasztalt, de mókás alkotók gazdag képi világgal illusztrálva keresnek ötleteket arra, hogyan lehetne megállítani a népességfogyást a Kárpát-medencében.
