A határidő a legnagyszerűbb múzsa, szokták mondogatni az emberek. Általánosan tapasztalható jelenség, hogy minden az utolsó pillanatban, vagy közvetlenül az előtt készül el, függetlenül attól, hogy mennyi időnk volt az adott feladat elvégzésére. Határidő nélkül minden bizonnyal számos műalkotással, irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotással kevesebb készült volna el, hisz egy-egy művet hajlamosak vagyunk a végtelenségig variálni, javítgatni, pofozgatni, hogy azután Petrocelli házaként sohase készüljön el teljesen.
A művészetek terén különböző pályázatok, ösztöndíjak, felhívások, versenyek formájában számos lehetőség áll az alkotók előtt. Ezen lehetőségek leírásában rendszerint ott szerepel az is, hogy az adott alkotónak, szerzőnek mely dátumra kell elkészítenie a művét, véglegesítenie a szöveget, a partitúrát, kitennie az utolsó pontot, megejtenie az utolsó ecsetvonást. Egy-egy alkotónak pályázattól függően hosszabb-rövidebb idő áll rendelkezésére, hogy elkészítse a beígért vagy várt alkotást. Olykor lehetősége van arra, hogy hónapokig szöszöljön egy-egy művel, olykor évenként ismétlődő pályázatról van szó, így már a kiírás előtt tud rá készülni a bátor alkotó, olykor viszont zavarba ejtően rövid idő áll a művész rendelkezésére.
Fotó: Ótos András
Utóbbi kategóriába tartozik az Újvidéki Színház minden évben meghirdetett drámaíró versenye, a hivatalos nevén Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny, amelyet az idén immár tizenhetedik alkalommal rendeznek meg a hét végén. A megmérettetésre egy ideje az év januárjában kerül sor. A kiírást a három író, három rendező, három előadás jelmondattal is jellemezhetnénk, ugyanis a három felkért írónak a rendelkezésére álló rövid idő alatt kell egy-egy teljesen új drámát megírnia, amit másnap a három rendező fog színre vinni. A szerzők előzetesen csak annyit tudnak, hogy az elkészítendő drámájuk címét a Magyar Szó aznapi lapszámából választják ki véletlenszerűen. A verseny első napján reggel megkapják a címet, és 17 óráig a cím által kijelölt csapásvonal mentén kell megírniuk a drámát, ami egyes esetekben a szerző első drámája, hisz a felkértek között nem csak drámaírók vannak, sőt elsősorban nem drámaírók vannak, hanem például színészekre, költőkre stb. bízzák a feladatot. Miután elkészültek a drámák, a rendezők megkapják a saját példányukat, és az író aktív részvétele mellett egy nap alatt színre viszik az adott előadást. A produkció megvalósításában nagy feladat hárul a színészekre is, akiknek szintén zavarba ejtően kevés idő áll a rendelkezésükre. Egy nap sem telik el a szöveggel való találkozás és a színpadi bemutató között.
Alapvetően egy versenyről van szó, ahol rangsorolják az írókat és a rendezőket, de a kezdeményezés sokkal több ennél, hisz általa a vajdasági magyar drámairodalom kap folyamatosan újabb és újabb impulzusokat.
A tavalyi verseny során az egyik felkért szerző extrém sportnak nevezte a versenyt, hisz a feladat teljesítése igen komoly munkát, és igen nagy koncentrációt igényel. Viszont azt is el kell mondanunk, hogy a feladat teljesítése nem lehetetlen, különösen, ha tapasztalt tollforgatóról van szó, és ha a szerző előzetesen kialakít egyfajta koncepciót, amit azután megvalósíthat a rendelkezésére álló idő alatt.
Drámairodalmunk minden bizonnyal sokkal szegényebb lenne, ha nem született volna meg ez a kezdeményezés, és ha az azóta eltelt időszakban nem kapta volna meg a kellő támogatást, ha nem lennének vállalkozókedvű alkotók, akik belevágnak az ismeretlen feladatba.
Órákon keresztül nincs más, csak a szerző és a dráma, aminek csak a címe biztos. Verseny az idővel, verseny a múzsákkal, az ihlettel. A gondolatok meglovaglása ez a verseny, ahol az alkotásnak nemcsak meg KELL születnie, hanem GYORSAN kell megszületnie. Nincs idő a szöszmötölésre, talán még az elkészült kézirat újraolvasására sem. A KELL ad igazi inspirációt, és a határidő az, ami beindítja a gondolatokat.
A drámaíró verseny alapot adhat nagy találkozásoknak is. Szerző és rendező egymásra találhat, és sokéves közös munkát alapozhatnak meg azáltal, hogy ezen a napon kéz a kézben vittek színre egy darabot.
Természetesen a közönségről is szót kell ejtenünk, amely évről évre visszatér a drámaíró versenyre, mert örömét leli magában a színházban, vagy kedve telik a versenyzés hangulatában, amely minden bizonnyal rányomja bélyegét magára a drámára is, amelyet méltán nevezhetünk versenydarabnak.
Tehát kard ki kard! És győzzön a jobbik!
De a legfontosabb, hogy a végén úgyis a közönség nyer, ő a verseny igazi győztese, annak ellenére, hogy „csak” szemlélője az eseményeknek.
Szemlélője, élvezője, aki alkalomadtán a jutalomról, a tapsról is gondoskodik.
