„A versekben megtalálom önmagam”

Sikert sikerre halmozott az elmúlt hónapok során Dupák Fanni, a Zentai Gimnázium végzős tanulója, a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület Kék cinkék irodalmi csoportjának versmondója, aki hetedikes általános iskolásként kezdett el komolyabban foglalkozni a versekkel, amelyek azóta is rendkívül fontos szerepet töltenek be az életében. Jelenleg az érettségire és a felvételire való felkészülés tölti ki a mindennapjait. Az álma az, hogy színésznő legyen, ha esetleg mégsem sikerülne neki, akkor valószínűleg logopédus lesz.

– Az idei tanévben elsőként a Cs. Simon István Vers- és Prózamondó Találkozón vettem részt, ahol Tóbiás Krisztián A mindenség eszmélete című ciklusából mondtam részleteket, és úgy érzem, ez kiváló indítás volt, hiszen egyrészt igencsak megszerettem ezt a verset, másrészt nagyon örültem annak is, hogy otthon, saját környezetemben mondhattam el, ami azért volt fontos számomra, mert annak ellenére, hogy már nagyon sok helyen színpadra léptem, otthon, a saját környezetemben mindig van bennem egyfajta plusz izgalom, ugyanis egészen más érzés kiállni azok elé az emberek elé, akik gyermekkorom óta ismernek, mint azok elé, akik akkor látnak először. Éppen ezért nagyon örültem annak, hogy első díjjal jutalmazták a produkciómat – mesélte lapunknak nyilatkozva Fanni, aki a következő hétvégén a Topolyán megtartott Tóth Ferenc Vers- és Prózamondó Szemlén vett részt, ahol András László Mikor van vége? című szövegével szintén első helyezést ért el.

– Egy héttel később a Péterrévén megrendezett Sajó Sándor Délvidéki Hazafias Versmondó Versenyen szerepeltem, ahol bár a középiskolások kategóriájában én voltam az egyedüli résztvevő, a zsűri első díjjal jutalmazta a produkciómat, és továbbjutottam az ipolysági megmérettetésre is, arra azonban sajnos nem tudtam elutazni, mivel az időpontja ütközött a II. Nemzeti VERSeny döntőjével, amit Budapesten tartottak meg. Ez az esemény egészen különleges élményt jelentett számomra, hiszen amikor közölték velem, hogy kik álltak előttem azon a színpadon, annyira elkezdtem izgulni, hogy miközben mondtam a verset, annak ellenére, hogy biztos voltam abban, hogy tudom a szöveget, és így semmi okom arra, hogy megakadjak, legalább ötször úgy éreztem, hogy egyszerűen nem fogom tudni folytatni. De végül szerencsére nem akadtam meg, és a belső vívódásaim ellenére egészen jól sikerült a produkcióm, olyannyira, hogy a zsűri aranyminősítéssel jutalmazott, a videoklipemért pedig különdíjat érdemeltem ki. Ott Hervay Gizella Előszó című versét és Arany János Vörös Rébék című balladáját mondtam el. Most, utólag már úgy érzem, hogy a ballada akkor még nem volt igazán az enyém, hanem csak a nem sokkal később megrendezett Kaleidoszkóp VersFesztiválra ért be, ahol emellett Kiss Judit Ágnes Ronda capriccioso című versével léptem színpadra. Ezen a rendezvényen sikerült kiérdemelnem a Kaleidoszkóp-díjat, aminek nagyon örültem, ugyanis egyáltalán nem számítottam rá. Amikor meghallottam, annyira elkezdett remegni a kezem, hogy nem is engedték meg, hogy én hozzam le a színpadról, hiszen üvegből készült, attól tartottak, hogy elejtem és összetörik. A következő hétvégén rendezték meg a Dudás Kálmán Nemzetközi Vers- és Prózamondó Találkozót, ahol második lettem, megkaptam a közönségíjat, valamint nyertem egy soproni kulturális hétvégét is. Ezt követően Békéscsabán részt vettem a II. Józsa Mihály Békés megyei Vers- és Kamaraszínházi Fesztiválon, ahol nagy örömömre ugyancsak első díjas lettem – sorolta az elmúlt hónapok során elért eredményeit Fanni, akit saját bevallása szerint már óvodás kora óta vonz a színpad, igaz, az út kezdeti szakasza nem volt annyira egyenes, mint ahogyan azt sokan feltételezhetnék.

– A színpadi szerepeléseket ugyan a dzsesszbalettel kezdtem, ugyanakkor már óvodásként is mondtam verseket a kisebb ünnepségeken, annak ellenére, hogy gyermekként igencsak beszédhibás voltam. Alsós koromban éppen emiatt nem engedtek egyetlen versmondó versenyre sem. A szüleimmel azonban úgy döntöttünk, szakemberhez fordulunk, és egy egész nyarat azzal töltöttem, hogy minden egyes nap logopédushoz jártam. Ennek természetesen meg is lett az eredménye, hiszen negyedikes koromban már részt vehettem a szavalóversenyen, és el is jutottam egészen a tartományi szintű megmérettetésig. A szécsányi versenyről azonban sajnos nagyon rossz tapasztalatokkal tértem haza, ami olyan erőteljes negatív hatást gyakorolt rám, hogy egészen hetedikig egyáltalán nem mondtam verset. Akkor lettem tagja a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület Kék cinkék irodalmi csoportjának. A munkát Tóth Lívia vezetésével kezdtük meg, igaz, először újságírócsoportként indultunk, később azonban fokozatosan átalakultunk irodalmi csoporttá. A kezdetekkor öten voltunk, valamennyien akkor kezdtünk komolyabban foglalkozni a versmondással. Eleinte talán még mi magunk sem vettük annyira komolyan ezt az egészet, mivel a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy ennyire kiforrja majd magát. Eleinte még én sem szerettem igazán verseket olvasni, éppen ezért a keresés szinte kín volt számomra. Amikor rátaláltam egy-egy nekem tetsző költeményre, akkor már nem volt gond vele, szívesen elmondtam, de magát a keresést egyáltalán nem élveztem. Aztán, ahogy egyre több versenyre kezdtünk járni, és egyre jobb eredményeket értünk el, mi magunk is egyre komolyabban kezdtünk dolgozni. Azóta a csoport természetesen némiképp átalakult, azok közül, akikkel együtt kezdtük, már nem mindenki foglalkozik versmondással, vannak viszont új tagjaink is, akikkel jómagam is igyekszem megosztani a tapasztalataimat, hátha ezáltal is tudok nekik segíteni a versenyekre való felkészülésben, amiben nekem továbbra is Tóth Lívia segít. Sokat beszélgetünk a versekről és arról, mit, miért, hogyan kellene mondani egy-egy szövegben, illetve a versenyekre is mindig el szokott kísérni, amiért nagyon hálás vagyok neki – magyarázta a fiatal versmondó, aki azt mondja, ma már gyakran előfordul, hogy nem ő talál meg egy-egy verset, hanem a versek találják meg őt.

– A verseket általában úgy választom ki, hogy folyamatosan nézelődöm, olvasgatok, és amikor ráakadok egy-egy olyan szövegre, amely azt az érzést váltja ki belőlem, hogy mindenképpen el kell mondanom, mert van vele közölnivalóm, akkor azonnal elkezdek vele komolyabban is foglalkozni. Úgy érzem, nekem mindig az a legfontosabb, hogy egy versben megtaláljam önmagam. Azt hiszem, ezért is kezdtem el annak idején foglalkozni velük, mert találtam egy olyan szöveget, amelyet nagyon közel állónak éreztem magamhoz, a saját lelki világomhoz. Az Arany-ballada ilyen szempontból kivételnek tekinthető, ugyanis már nagyon régóta szerettem volna elmondani egy Arany-balladát, de valahogy mindig féltem tőlük, mivel kicsinek éreztem magam hozzájuk. Aztán mivel a Nemzeti VERSenyen ez volt a kötelező feladat, le kellett győznöm a félelmeimet, és úgy érzem, ez sikerült is. Nagyon fontos, hogy egy versnek legyen ideje leülepedni bennünk, hiszen akkor, amikor még csak rövid ideje barátkoztunk meg vele, sok esetben nem tudunk annyira a tartalmára és a mondanivalójára koncentrálni, mintsem inkább arra, hogy pontosan mondjuk el. Én is csak ebben a tanévben kezdtem el olyan módon készülni a versenyekre, hogy már szeptemberben szinte az összes olyan szöveget tudtam, amelyekkel be szerettem volna nevezni egy-egy megmérettetésre, és ezt nem úgy értem el, hogy leültem, és megtanultam, hanem úgy, hogy naponta foglalkoztam velük, olvasgattam őket, értelmezgettem őket, volt, hogy akár órákon át, aztán valahogy belém ivódtak – mesélte Fanni, hozzátéve, úgy tűnik, ez nagyon jó módszernek bizonyult, hiszen az elmúlt hónapok során elért eredményei egyértelműen ezt igazolják. Neki azonban mégsem az eredmények az igazán fontosak, hanem valami egészen más.

– A versek azért fontosak számomra, mert megtalálom bennük önmagam, megtalálom bennük a saját gondolataimat azáltal, hogy valaki kimondja azt, amit érzek vagy gondolok, és amit én nyilvánvalóan nem tudnék úgy megfogalmazni, mint ahogyan az a valaki teszi, aki az adott verset alkotta. Csodálatos érzés az, amikor ott állok a közönség előtt, mondom a szöveget, és közben látom rajtuk, hogy elért hozzájuk az üzenetem. A legszebb pillanatok mindig azok, amikor egy-egy vers közben eljön a nagy csönd, ugyanis ilyenkor érzem igazán azt, hogy van értelme annak, amit csinálok, és ez nagyon felemelő számomra – fejtette ki Fanni, akinek a tapasztalatai azt mutatják, hogy a fiataloktól nem állnak annyira távol a versek, mint ahogyan azt a felnőttek közül sokan gondolják.

– Nekem sok olyan osztálytársam van, aki szeret verseket olvasgatni, sőt esetleg idézeteket is szokott kiírni belőlük. A versmondással viszont más a helyzet, valószínűleg azért, mert sokan félnek kiállni mások elé, és megpróbálni közölni feléjük az érzéseiket és a gondolataikat. Szerintem ez egy kicsit olyan, mint az éneklés, hiszen énekelni is sokan szeretnek otthon, a négy fal között, mások elé kiállni azonban csak jóval kevesebben – magyarázta a fiatal versmondó, akinek az életében a versekkel párhuzamosan a színjátszás is egyre fontosabb szerepet kapott. Ezért döntött úgy, hogy színész szeretne lenni.

– Már nyolcadikos koromban is sokat gondolkodtam azon, hogy esetleg Szentesre iratkozzak-e a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára, azonban lekéstem a felvételit. Azóta már nagyon örülök annak, hogy a Zentai Gimnáziumba iratkoztam, hiszen ezáltal sok olyan lehetőség nyílt meg előttem, amelyek egyébként nem biztos, hogy megnyíltak volna. Így válhattam tagjává a Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínjátszó-csoportjának is, ami olyannyira meghatározó élményeket adott nekem, hogy elkezdtem egyre komolyabban kacsingatni a színészi pálya felé. A versmondás és a színjátszás között számomra az a legnagyobb különbség, hogy amikor versmondóként kell színpadra lépnem, gyakran annyira izgulok, hogy úgy érzem, egyszerűen nem akarok kimenni a színpadra, legszívesebben elmenekülnék, amikor viszont színjátszóként, akkor egyáltalán nincsenek bennem ilyen érzések, hiszen annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy senki nem fogja helyettem elmondani a szövegemet, megnyugtat az a tudat, hogy ott vannak velem a többiek, akikre mindenben számíthatok. Ha esetleg mégsem jönne össze a színészi pálya, akkor sem fogok bánkódni, hiszen már eddig is hihetetlenül sokat kaptam a színjátszástól, csupa olyan dolgot, amelyek rendkívül sokat jelentenek számomra, és amelyeknek köszönhetően egy kicsit talán magam is más ember lettem. Idén Budapesten és Kaposváron fogok felvételizni, ugyanis ebben az évben az újvidéki Művészeti Akadémián nem nyílik magyar színészosztály. Ha egyik sem sikerül, akkor valószínűleg beiratkozom egy tanodába, megteremtve annak a lehetőségét, hogy tovább tudjak fejlődni, és azután jövőre újra megpróbálom – hangsúlyozta a Zentai Gimnázium végzős tanulója, aki elárulta, ha esetleg akkor sem sikerül neki, akkor valószínűleg a logopédia mellett dönt majd, ugyanis az is nagyon érdekli, és azt is rendkívül fontosnak tartja, abban azonban már most teljesen biztos, hogy akármi is történjék a jövőben, a versekről soha nem mond le, hiszen azok mindig is meghatározó szerepet fognak betölteni az életében.