Már említettem, hogy mielőtt nekivágtam az utazással járó kalandnak, lapunk hasábjain összefoglaltam az addig történteket. A Magyar Szó ezt 1968. május 26-ai számában közölte. Íme a cikk: Mi történik Franciaországgal? – tették fel annyian a kérdést. Hogyan lehetséges, hogy az egész világon átcsapó diákmegmozdulások csupán Franciaországban nőttek ki általános sztrájkká?Miért éppen most szánták magukat a franciák erre a forradalmi tettre? 1936 óta nem sztrájkoltak ennyien.
Nem volt általános sztrájk abban az időszakban, amikor egymást váltották a tehetetlen kormányok, napról napra romlott a gazdasági helyzet, és óráról órára kevesebbet ért a frank. Miért sztrájkolnak most, amikor a gazdasági helyzet megszilárdult, inkább, mint bármikor a második világháború után, amikor a francia frank, a világ egyik legmegbízhatóbb valutája lassan már a meggyengült dollárt veszélyezteti? Hogy mi történt Franciaországban, azt tudjuk. Múlt szombatra virradó éjszaka megjelentek a barikádok a párizsi Latin-negyedben, s a diákok többórás ütközetet vívtak az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Sok év után ismét vér folyt a fény városának annyi forradalmat látott utcáin. Olyan nagy volt a megdöbbenés és tiltakozás, hogy megmozdult az egész francia közvélemény.
És nem maradtak meg a puszta tiltakozásnál. A Renault autógyár egyik leányvállalatának munkásai már szombaton megszállták a gyárat, és utána a mozgalom szélvészsebesen száguldott végig az országon. Több száz gyár és intézmény homlokzatára került föla vörös zászló, minden második francia dolgozó beszüntette a munkát, leállt a közlekedés, az országban teljes lett a zűrzavar. Az okokat azonban már nehezebb fölmérni. A francia eseményeket ugyanis éppen az teszi világtörténelmivé, hogy forradalmi helyzet jött létre a forradalom „klasszikus” hajtóerői, okai nélkül.
Eddig ugyanis szabályként fogadtuk el, hogy a forradalom feltételei akkor érnek meg, amikor az elnyomottak már nem élhetnek a régi körülmények között, s az elnyomók nem tudnak a régi módszerekkel igazgatni. Ezért születtek forradalmak a legsötétebb reakció elleni harcból, a tűrhetetlen gazdasági helyzetből, olyan esetekben, amikor az elégedetlenséget leggyakrabban még a sértett nemzeti büszkeség is táplálta.
Franciaországot azonban tudták igazgatni – a gaulle-izmus éppen a bizonytalan, igazgatni nem tudó kormányok korszakának vetett véget. És a franciák jól élnek, jobban, mint a második világháború után bármikor. A kialakult forradalmi helyzet éppen ezért azt mutatja, hogy a munkásosztály és a fatalság ma már nem elégszik meg a gazdasági helyzet pillanatnyi javításával. Messzemenő követeléseket támaszt, bele akar szólni ügyeinek, sorsának irányításába, nem akarja többé megengedni, hogy helyette, nevében mások – a technokraták, a politikusok – döntsenek.
Az önigazgatás gondolatának forradalmi feltörését hozták tehát a francia események. Ezért álltak a történtek előtt olyan értelmetlenül a társadalom hagyományos erői, beleértve az adott keretbe beilleszkedő baloldali pártokat, sőt a szakszervezeteket is. A baloldali pártok – jórészt még a Kommunista Párt is – nem tudtak mást tenni, mint hogy követelik a parlament összehívását, nagy dobra verték, hogy felkészültek Pompidou kormányának megbuktatására, a hatalom átvételére.
Eszükbe sem jutott, hogy egy ilyen baloldali kormány megalakulása nem távlat Franciaország számára, hisz még mindenki emlékszik rá, milyen tehetetlenek, bizonytalanok voltak ugyanazoknak a politikusoknak – Mendes France-nak, Guy Mollet-nak – kormányai annak idején. Nem csoda aztán, hogy amikor a parlament mégis bizalmat szavazott Pompidou kormányának, a hozzánk érkező hírek szerint, éppen a baloldalon volt legnagyobb megkönnyebbülés. Hisz a kormány megbukása esetén gyorsan kiderült volna, hogy a baloldalnak nincs is programja. A baloldali pártok nem tudnak egymás között megegyezni, még kevésbé tudnak közös nevezőre jutni a szakszervezetekkel.
Nem sokkal jobban boldogulnak ebben a helyzetben a szakszervezetek sem, amit nemcsak az bizonyít, hogy parancsot adtak: verjék ki a segítségükre érkező diákokat a gyárakból. Több más meggyőző jele is van annak, hogy a szakszervezetek nem állnak a helyzet magaslatán. Említsük csak a legfontosabbat. Nem tudtak mást, mint az ennyire megváltozott forradalmi körülmények között is ismételgetni a régi követeléseket: 600 frank minimális fzetést, 60 év utáni öregségi nyugdíjat, 40 órás munkahetet.
Ugyanakkor a legerősebb szakszervezet, a Kommunista Párt befolyása alatt álló Általános Munkaszövetség, szembefordult a forradalmi helyzetet legjobban kifejező követeléssel: a munkások kapjanak beleszólást a vállalatok irányításába. Mindez azt mutatja, hogy a baloldali pártok, a szakszervezetek egyaránt konzervatívoknak bizonyultak a forradalmi helyzetben. Nem tudtak célt, jelszót adni a mozgalomnak, ellenkezőleg: inkább igyekeztek lefogni, keretek között tartani. Ne értsük félre. Senki sem várta tőlük, hogy kirobbantsák a polgárháborút.
Még azt sem hagyjuk fgyelmen kívül, hogy a sztrájkokat kirobbantó diákmegmozdulásokba sok anarchizmus vegyült, az egész társadalom ellen irányultak, holott a pártok és a szakszervezetek is a társadalom részei. Egyszerűen csak megállapítjuk, hogy a forradalmi események Franciaországban már nem férnek a régi felfogások kereteibe, és a baloldali pártok meg a szakszervezetek is képtelenek megtalálni az új koncepciókat a forradalmi helyzetben.
Ilyen körülmények között biztos, hogy bármi történjék is a következő napokban Franciaországban, a sztrájk végül is kifullad, és nagyjából minden visszazökken a régi kerékvágásba, az események tapasztalatai azonban gazdag anyagot adnak azoknak, akik ki fogják alakítani a társadalom továbbfejlődésének új alapjait.
