Akinek mindig a beteg élete az első

Ma már természetesnek vesszük, hogy az életveszélyes állapotba került emberrel árkon-bokron keresztül kórházba rohan a mentőautó, s ott az életéért műszerek segítségével szakorvosok és ápolók küzdenek. Történelemnek számít immár, hogy nem is olyan régen Európa-szerte ez még teljesen másként volt. A mai kórházi ellátás alapelvét Florence Nightingale, egy XIX. században született ápolónő, a modern nővérképzés, valamint a betegellátás reformjának elindítója fektette le, akinek május 12-ei születésnapjához kapcsolódik az ápolók nemzetközi napja. Ennek apropóján a Szabadkai Közkórház is közzéteszi, hogy a mintegy 700 ápoló közül kik érdemelték ki a legjobbnak járó dicséretet.

Az 5. emeleti kardiológiai osztály koronáris egységének intenzív osztályán dolgozó Cseke Gitta egyik hétfői munkanapja ugyanúgy indult, mint bármely másik. Reggel 7 előtt lépett be fiatalosan, energikusan, rá jellemző csinossággal az osztályára, a tőle megszokott határozott hangon üdvözölte szerbül és magyarul a fekvőbetegeket és persze a váltásban vele 19 óráig dolgozó ügyeletes kolléganőt. Az osztályon fekvők szívritmusát jelző monitor kijelzőjére vetett gyors pillantás és az egyéb helyzetfelmérés után indulhatott is az ilyenkor szokásos, végeláthatatlannak tűnő feladatok rutinos és tempós elvégzésére. Munkatársaitól hallotta ugyan, hogy az ápolók nemzetközi napját a tényleges dátum elmúltával éppen aznap délelőtt ünnepli meg a kórház ügyeletes csapata az intézmény könyvtárában, de hát nem nagyon törődött vele, mert a feladatok sorjáztak, és olyan nincs, hogy nem végzi el a teendőit, hiszen életek függnek tőle! Gitta ezekkel a szavakkal emlékezett vissza hetekkel később a Cseke család takaros pacséri otthonában arra a bizonyos napra, amikor váratlan megtiszteltetés tette fel a koronát – de nem pontot! – több évtizeden át gyakorolt hivatására.

– Azon a bizonyos reggelen azon morfondíroztam magamban, hogy hova is mehetnék, hiszen zajlanak az osztályon az úgynevezett programok, ami azt jelenti, hogy reggel 8-tól 17 óráig fonlyak a szívkatéterezések, amihez a páciensek ellátása mellett rengeteg más munka is társul még. Különösen úgy, hogy erre a munkakörre jócskán kevesebben vagyunk, mint kellene. És mit ád az ég, pont úgy jött ki a lépés, hogy volt alkalmam délben lesétálni az 5. emeletről! De hogy a piros rúzst el ne felejtsem feltenni, ezt üzente a főnöknőm. Merthogy valóban, a piros rúzs már szinte összenőtt velem az évek alatt. A művelődési program után beszédek hangzottak el, az igazgató, dr. Slobodan Puškar, a korház főnővére, Ljiljana Cvijić szólt pár szót, és akkor mondják, hogy kiválasztották a legjobb dolgozót, hogy 35 éve dolgozik a kórházban, az intenzív osztályon. Nem kapcsoltam én azonnal, hogy rólam van szó. Igaz, hogy már nagyon kevesen vagyunk, akik ennyi ideje a kórházban dolgozunk, sokan nyugdíjba vonultak, még többen külföldre távoztak, de azért maradtunk még páran. Mindenesetre a belgyógyászaton én vagyok a legidősebb, az biztos. Szóval egyszer csak hallom a nevemet, hogy a kórház legjobb ápolónője Cseke Gitta, az operációs teremben dolgozó Suzana Jovanovićot pedig a legifjabb, példás munkát végző dolgozóként szólítják. Mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem, és nagyon jólesett. Lehet, hogy az osztályvezető főorvosomnak, Branislav Vidavčićnak is volt ebbe beleszólása?! – tűnődik Gitta, aki elmondja azt is, hogy igazából ő kislánykora óta az egészségügyi pályára készült.

– 1980-ban fejeztem be a tanulmányaimat Zentán. A vidékünket ért negatív változásokat híven tükrözi, hogy abban az időben – amellett, hogy Szabadkán és Zomborban is működött egészségügyi képzés – a zentai egészségügyi középiskola négy generációt bocsájtott útjára. A nyaraimat a pacséri egészségházban töltöttem, dr. Varga Sándor volt a főnököm, a nővérek közül Palágyi Marika mellé voltam beosztva, aki sokat segített. Meg voltak velem elégedve, ezért munkát reméltem a falumban, vagy akár Topolyán. Abban az időben sem ment az másként, mindig volt valaki, aki „közelebb volt a tűzhöz”, ezért nem engem vettek fel. Két évig önkénteskedtem a községben. Ez kevés pénzzel járt, és nem is voltam bejelentve. Akkor jött a szabadkai lehetőség,1982-ben kaptam állást az ortopédián. Itt gyakornokként dolgoztam, majd voltam egy rövid ideig a reanimáción, ami az egyik legnagyobb felelősséggel járó munkakör a kórházban. Aztán 1986-ban megnyílt a koronáris egység, és én azóta dolgozom a kórház második „leghúzósabb” munkakörű osztályán – mesélte Gitta, akivel óhatatlanul is összehasonlítjuk a régmúlt időket a mai állapotokkal. Mint mondja, pályája elején szívpanasszal kevés kivétellel szinte kizárólag 50–80 éves páciensek feküdtek az osztályon. Manapság sajnos mind gyakrabban kerülnek be egészen fiatalok is.

– Az életmód, a tempó, a táplálkozás mind-mind hozzájárul a szívpanaszokhoz, viszont konditermes, de drogos múlttal rendelkező ifjú is feküdt már az osztályunkon. Harminc év alatt hatalmas változások történtek a kardiológiai szakterületen, de a szabadkai kórházban is, emiatt folyamatos továbbképzéseken veszünk részt. Például kb.10 éve végzik Szabadkán az ideiglenes ritmusszabályozók beépítését, a szívkatéterezést, de december óta kisebb műtéteket is. A nagyobb beavatkozások persze továbbra is a kamenicai intézetben történnek – mondja Gitta, akitől az iránt érdeklődöm, hogy mi van akkor, ha minden igyekezet hiába, és a betegen nem tudnak segíteni.

– Ha ne adj’ Isten elveszítjük a beteget, az bizony megérint még ma is. De szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkahelyi problémáimat, ahogy kiteszem a lábam az osztályról, már magam mögött is hagytam. Soha itthon nem szoktam vele terhelni a családtagjaimat! – mondja Gitta határozottan, majd megállapítja, hogy a felelősséggel járó munkahelyeket csakis úgy lehet túlélni, ha az ember idővel hozzákeményedik a napi tempóhoz. Maga is sokat változott, csiszolódott a hivatásának köszönhetően.

– A szívgyógyászati újdonságok terén Szabadka a lehetőségeivel összhangban fejlődik. Annak idején, a 80-as években sokkal több idő volt a beteggel emberként leülni és elbeszélgetni. Valamikor csak két jegyzőkönyvet kellett vezetnünk, egyik a beteg felvételi adatait tartalmazta, a másik pedig az úgynevezett lázlap volt. Ma minden lépést jegyezni kell a komputerbe, egy kesztyű, egy spicc, kötszer… stb., ki kell kérdezni a beteget részletesen a betegségéről, a családi állapotáról és a megélhetése mellett sok minden másról is. Emellett takarítási feladatok is hárulnak ránk. Valamikor csak a mi osztályunk tisztaságára három takarítónő ügyelt, most két emeletre jut egy a délelőtti órákra. Egy intenzív osztályon viszont rendnek kell lennie! Helyzettől függően van, hogy 11-en is megfordulnak a váltás kezei alatt egy nap. Sokszor előfordul, hogy a munkaidő leteltével is maradni kell, hogy befejezzük az aznapi feladatokat – mesél Gitta a munkájáról. A nehézségek mellett az utóbbi két évben történtek kedvező változások is a munkahelyén, kaptak például egy lélegeztetőgépet, ami egy koronáris intenzív osztályon létfontosságú eszköz. A sikerekre azonban árnyékot vet az az egyre súlyosabb következményekkel járó helyzet, ami az egész régiónkat sújtja. Vagyis az, hogy tőlünk nyugatabbra jelentősen jobban megfizetik ezt a munkát, és ennek okán itt létszámhiánnyal küzdünk. Meg úgy általánosságban az egész mostani helyzet olyan, hogy arra a megoldást nem Szabadkán kell keresni – állapítjuk meg.

– Én nagyon szeretem a munkámat, nagyon sokat köszönhetek neki, de ahogy lehetőségem nyílik rá, veszem a kalapom, és megyek nyugdíjba. Nagyon sokan elmentek a kórházból, érthető okok miatt. Magam sem haboznék, ha fiatalabb lennék. Rengeteg munka szakadt a nyakunkba, egy váltásban ketten felügyeljük a koronáris osztályon a betegeket. Egy hatalmas felelősséggel járó intenzív osztályon dolgozom, életek függnek tőlem. Operáció utáni felügyelet és életveszélyben levő betegek ellátása, félóránkénti, óránkénti vérnyomásmérés, a szúrás helyét figyelni stb. A nálam fiatalabbak is panaszkodnak, és én is érzem, hogy ez a tempó már nem nekem való. Mi tagadás, bosszant az is, hogy hivatalosan, papíron csak 35 munkaévem van, mert amellett a két bejelentetlen, önkénteskedéssel eltöltött év mellett, amikor 1992-ben megszületett Enikő lányunk, egy évre rá, a benzinhiánnyal és az autóbuszjáratok megszüntetésével tarkított káoszban fizetetlen szabadságra itthon maradtam egy évet – halljuk Gittától. És ha már a gondoknál tartunk, megállapítjuk annak a tényét is, hogy már nincs akkora tekintélye sem orvosnak, sem nővérnek, és okkal, de ok nélkül is perelnek a betegek vagy a hozzátartozók.

– Akármilyen nehéz a nap, és nehezek a munkakörülmények, a legtöbben azon vagyunk, hogy a beteg megfelelő ellátásban részesüljön. A papír majd meglesz, a páciens élete az első. Minden igyekezetünk ellenére döbbenetes alpári stílussal is szembesülnünk kell. Ezt nem lehet megszokni, és korábbról nem emlékszem rá, hogy leteremtettek volna bennünket vagy szemtelenek lettek volna a betegek vagy a hozzátartozók. Nem tisztelik, hogy milyen tudással kell rendelkeznie az orvosnak vagy a nővérnek a munkafeladat elvégzéséhez. A mi pácienseink mentsége, hogy a hozzánk bekerülőkre rázuhan a halálfélelem a rohamukat követően, és mi vagyunk azok, akiken csattan a sokk hatására az ostor. Van, akivel néhány kedves szó után pillanatok alatt át lehet térni a normális kommunikációra, és persze van az a réteg, aki nehezebb eset – osztja meg nyíltan tapasztalatait a szabadkai kórház nővére, és ez után természetesen megállapítjuk, mi lehet ennek az oka. Vagyis, hogy az a bizonyos tekintélyvesztés annak a következménye is lehet, hogy vannak ápolók és orvosok, akik nem szívvel-lélekkel végzik a munkájukat, csupán a biztos megélhetést tartották szem előtt pályaválasztáskor, és a pénz mozgatja őket. A jelenség nem csupán az egészségügyre jellemző, és sajnos a „jó oldalon állók” hitelét is rontja.

Az egészségügyi dolgozó személyiségéről sok mindent elárul az is, amikor az osztály egy-egy visszajáró páciense elégedetten veszi tudomásul, hogy ismét kedvenc nővérkéje ügyel. Vannak többen is, akiken Gitta látja, a hozzáállásukból érzi, hogy szeretik, tisztelik a szaktudását és a tapasztalatát, és tisztelik a szülőfalujában is. Persze meg is szolgált érte az évtizedek alatt, ha valaki pacséri bekerül a szabadkai kórházba, a család aggódó kérdéseire mindig igyekszik választ találni.

– A házunk melletti sarki kisboltban is megajándékoztak egy szál rózsával a díjam kapcsán, mondván, hogy milyen büszkék rám, ez nagyon jólesett! Ez a szeretet az, ami igazából erőt és motivációt ad a mindennapokhoz – fejezte be gondolatait Cseke Gitta arról a hivatásról, amiért május óta több óraszámért kevesebb szabadságot kap, amiért 35 éve naponta – több pacséri társához hasonlóan – 65 kilométert tesz meg. Mindezt úgy, hogy az évtizedek alatt – férje támogatásának is köszönhetően – nem ment a család rovására anyuka hivatása. Sőt, fiatalabbik lányukra, Enikőre is ráragadt a pálya szeretete. Álmát megvalósítva, édesanyját az egészségügyben követve ma diplomás szülésznőként Budapesten él és dolgozik, mint ahogy nővére, Emese is a magyar főváros lakója. A saját útjukat járó lányaikra férjével, Lajossal büszkén tekintenek, és már nagyon várják életüknek azt a nyugodtabb periódusát, amikor majd kevesebb külső hatás szól bele napi, heti, havi általános teendőikbe, és a tempót maguk határozzák meg.