Amikor néhány évvel ezelőtt, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség amatőr színjátszásunk legjelentősebb rendezvényének, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának megrendezésére a bánsági szórványvilág kis települését, Szajánt kérte fel, sokan nem titkolt kétkedéssel fogadták a szövetség meglepő döntését. Azzal érveltek, hogy ott, a szórványban, annak zárt világában nincsenek meg azok a feltételek, amelyek egy 10 napos rendezvény megrendezését igazolnák. S azt emlegették, hogy mivel hivatásos színházak arrafelé nemigen jártak (vagy egyáltalán nem jártak), így a színházba járás, a színházkultúra hiányában, a Találkozón fellépő színjátszókat, azok előadásait minden bizonnyal félig üres vagy egészen üres színházterem várja majd.
A kételkedők (a nem mindig jóindulatú kételkedők) jóslata nem vált be. A Találkozó (a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 19. Találkozójáról van szó) minden egyes előadását ugyanis zsúfolt színházterem fogadta és köszöntötte, nem titkolt lelkesedéssel. S hadd jegyezzem meg itt mindjárt, hogy a bemutatott előadásokat nemcsak a műfaji sokszínűség jellemezte, hanem a hagyományos és a korszerű kifejező eszközökkel megkomponált különbözőség is. S ez természetes volt. Színjátszó-mozgalmunk sokszínűségét igazolta. S az is természetes volt, hogy ezt a sokszínűséget a szajáni közönség a maga módján nemcsak elfogadta, hanem a látott színpadi teljesítményeket érdemben – függetlenül az előadások műfaji vagy színpadi megjelenítésétől – üdvözölte, a fellépőknek hosszan tartó tapssal megköszönte. Azok a nézők ugyanis, akik akkor a bánsági kis település szerény színháztermében szorongtak, tudták és tudják, hogy mi a színház. A színházkultúra, a színházi valós értékek felismerése, megítélése, az alig 1200 lakosú falu közösségének életében, régóta, nagyon régóta jelen van.
Amikor ezt állítom, akkor a kis bánsági közösségnek arra a gazdag, sokrétű művelődési életére gondolok, amelynek éltetője, meghatározója, az 1948-ban alakult Ady Endre Művelődési Egyesület volt és az ma is. Ez az egyesület, a mögötte maradt 70 esztendő alatt, elsősorban a műkedvelésre fektette a hangsúlyt. Az egyesület egykori tisztségviselői tudták, hogy a műkedvelés nyilvános tanulás, önnevelés, ismerkedés a szellem értékeivel, és nem utolsósorban az anyanyelviség jó értelemben vett kultusza. S ez a szempont mind a mai napig meghatározza az egyesület tevékenységét. Hadd jegyezzem meg itt mindjárt, hogy az Ady Endre Művelődési Egyesület jelenlegi vezetősége őszinte elkötelezettséggel igyekszik az említett tevékenységet gazdagítani, különösen, ami a minőséget illeti. Ezt egyébként a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók utóbbi, hagyományos Találkozóin már tapasztalhattuk.
Az Ady Endre Művelődési Egyesület keretein belül a következő szakosztályok, csoportok kaptak helyet: drámai csoport, néptánccsoport, asszonykórus, modern tánccsoport, hagyományápolók, emellett hosszú ideig működött a szavalócsoport és a képzőművészeti szakcsoport is.
Az említett szakosztályok, csoportok közül a drámai csoport az elsők között kezdte meg a működését. Kezdetben a szegényes körülmények sok gondot okoztak az előadások előkészítőinek. Azonban amikor végre Szajánban felépült az új művelődési otthon, zökkenőmentessé, és ami nagyon fontos volt, folyamatossá vált a színjátszók tevékenysége.
A színjátszók évente általában három bemutatót tartottak. Kettőt a felnőtteknek, egyet a gyerekeknek. S ami véleményem szerint nagyon fontos volt, Szaján mellett a környező falvakba, kis településekre is ellátogattak, ott is sikerrel bemutatva előadásaikat.
Amikor Szajánról, a Bánság szórványvilágának együtt lélegző közösségéről beszélünk, ezúttal a színjátszással kapcsolatban, óhatatlanul meg kell említeni Nagy Antal nevét. A szajáni színjátszás igaz elkötelezettjét, meghatározó egyéniségét. A szajáni színjátszás erőteljes kibontakozásában Nagy Antal szerepe, érdembeli jelentősége, minden tekintetben csak elismerést érdemel. Értékteremtő munkássága úgy a falu művelődési életében, mint az Ady Endre Művelődési Egyesület tevékenységében, a szajáni kis közösség felemelkedését, nyelvében, hitében való megerősödését szolgálta, a szó igaz értelmében.
Az egyesület drámai csoportjának tevékenységére mindenképpen ösztönzőleg hatott Nagy Antal munkássága. Lábadi Tibor pedagógus volt az, aki elődje nyomdokába lépett, és sikeres rendezéseivel igyekezett nemcsak a szajáni színjátszás folyamatosságát, hanem a Nagy Antal által megteremtett színvonalát is megtartani.
Azonban az utóbbi években és az idén is színjátszóink legrangosabb hagyományos Találkozóján a szajániak nem egy, hanem két előadással vettek részt. Nagy Aleksz, a két előadás rendezője (az idei és a tavalyi két előadásról van szó) ezt azzal magyarázza, hogy Szajánban a színház iránti érdeklődés nemcsak a közönség részéről nyilvánult, nyilvánul meg, hanem azok részéről is, akik csatlakozni kívánnak a falu színjátszócsoportjához. S ezek száma bizony nem is olyan kicsi. Ezért, hogy azok, akik most csatlakoztak a társulathoz, lehetőséget kapjanak a megmutatkozásra, a már készülő előadás mellett még egy színpadi művet beiktattunk műsorunkba.
Nagy Aleksz nevével néhány évvel ezelőtt találkoztunk először. Mint tehetséges színjátszót ismerte meg a közönség. Ma már tehetséges rendezőként tartjuk számon. S nemcsak a szajáni, hanem a vajdasági magyar színjátszás is sokat vár tőle. S hisszük, hogy Nagy Antal unokája nagyapja nyomdokain halad majd, őrizve, gazdagítva a szajáni színjátszást.
Hetvenéves a szajáni Ady Endre Művelődési Egyesület. Csendes, szerény ünnep. Egy a szórvány zárt világában élő kis közösség ünnepe. S ez alkalom arra, hogy elismeréssel adózzunk azoknak, akik a falu, a kis közösség 70 éves egyesületét vezették, sokszor igen nehéz körülmények között, és vezetik, éltetik ma is őszinte elkötelezettséggel. Ugyancsak elismeréssel kell szólni a szajáni Móra Károly Általános Iskola áldozatkész pedagógusairól is, azokról, akik az egymást követő nemzedékek nevelésében méltányolást érdemlő eredményeket értek el. Ezt bizonyítja az is, hogy a szajániak tudják, hogy mi az a színházkultúra.
Befejezésül néhány mondat azoknak, akik azt állítják, hogy ott, ahol hivatásos színház nem járt, színházkultúráról, színházba járásról nem lehet beszélni. Lehet! S néha úgy látszik: kell is beszélni. Így hát elmondom, hogy a szajániak már 70 évvel ezelőtt ünneplőbe öltözve színházba jártak. Igen, színházba, amelyet nem a hivatásos, hanem az egyszerű amatőr színjátszók álmodtak valósággá. Nem patinás színházteremben, nem reflektorok sugárzó fényében, hanem egyszerű, szerény kis színpadon szólaltak meg a múzsák, de megszólaltak. S az a hálás szajáni közönség tapsolhatott A falu rossza című népszínműnek, éppen úgy, mint Molière A botcsinálta doktor című híres vígjátékának, aztán az István a király című csodálatos rockoperának és bizony nem utolsósorban Illyés Gyula nagy sikerű színpadi játékának, a Tűvé-tevőknek, hogy csak néhány színpadi művet említsek.
