A közmédiákat kísérő vajdasági magyar ember felfigyelt arra, hogy Doroszlón történik valami. A Szentkútra legalább évenként egyszer zarándokló katolikus ember azonban már korábban felfigyelt arra, hogy az elmúlt egy évtizedben szinte évről évre épül és szépül a kegyhely. Először a Doroszlói Helyi Közösség önerőből nyújtott támogatást, majd a második világháború után kényszerűségből hazát vesztett Duna menti svábok, követte őket a németországi Renovabis katolikus alapítvány, majd Vajdaság Tartomány Kormánya és néhány nagylelkű magánszemély szűkebb pátriánkból.
A kegyhely temploma (Gergely Árpád felvétele)
A meglévő templomhoz hozzáépült az Oltáriszentség méltó őrzésére szolgáló kápolna, majd tereprendezésre került sor, és új padok váltották fel a régiek helyét, megújult a szabadtéri oltár és a Szentkút környéke, elkezdődött a kápolna renoválása, végül pedig felépült a zarándokhely központi kiszolgáló létesítményeként megálmodott Szent János Ház is. A Doroszlói Szentkút infrastruktúrája egyre inkább kezdi felvenni a lépést a huszonegyedik század elvárásaival.
2008-ban, amikor másodízben jártam a szilágyi fiatalokkal Međugorjeban, megismerkedtem egy pécsi mérnökkel. Azért jött oda, hogy beteg édesanyáért imádkozzon. Amikor megtudta, hogy vajdasági vagyok, rögtön a következő kérdést szegezte nekem: „Ugye, nálatok van Doroszló?” Meglepődtem. Majd kisvártatva igenlő választ adtam és erre a mérnök így folytatta: „Édesanyám már évek óta tolószékhez kötve él. Ide nem akart velünk jönni, mert azt mondta, hogy számára csak két zarándokhely létezik: Máriagyűd és Doroszló. Gyűdre elvittem már, de Doroszlóra még nem. Azt sem tudom, hogy van-e ott még valami a délszláv-háború után…”
Megnyugtattam, hogy van még ott valami és bármikor eljöhetnek oda. Mobilszámot cseréltünk. Két hónapra rá hívtak fel, amikor épp Verebélyi Árpád atyát helyettesítettem Doroszlón és Gomboson. Én lettem hát a kísérője a pécsi mérnök édesanyának és családjának. A Szentkúti kápolnánál vártam rájuk. A gondnok kinyitotta a kápolnát, imádkoztunk a kegykép előtt, majd lementünk a Szentkúthoz, hogy az idős asszony megmárthassa lábait a szentkút melletti medencében. A fiával beszélgettünk útban a Szentkút felé. Az idős asszony nem szólt egy árva szót sem. Miután felsegítettük tolószékéből és megmosta lábait, keserves sírásra fakadt. Némán és mozdulatlanul álltunk ott hárman: a fia, a menye és jómagam. Percek teltek el, melyek óráknak tűntek. A síri csöndet az idős asszony halk szava törte meg: „43-ban jártam itt utoljára. Ifjúsági találkozó volt nekünk, sváb lányoknak és asszonyoknak. Különvonat hozott minket Pécsről (!) Doroszlóra. Egy bácskai pap azt mondta itt a prédikációjában: Ha elveszítjük a háborút, nagy baj lesz, de ha Hitler és a Harmadik Birodalom győz, akkor még sokkal nagyobb! Mert akkor majd úgy fognak üldözni minket, mint ahogyan azt az első keresztényekkel tették. Mi, fiatal lányok, kuncogtunk magunkban e szavak hallatán. Ugyan mi baj történhetne velünk, amikor az Eiffel tornyon is a mi zászlónk lobog, a szívünk választottja pedig a világ legerősebb hadseregében harcol a Birodalom győzelméért? De a papnak lett igaza és tényleg nagy baj lett. A jegyesem sohasem tért haza, a szovjet frontról. Szerencsére családunk megúszta a kitelepítés kálváriáját és itthon maradhattunk. Hozzámentem egy sváb fiúhoz, de úgy kellett felnevelnem a fiamat, hogy rejtegettem előle családunk német származását.” Életgyónás volt ez, nem nekem, az Isten méltatlan papjának, hanem a Szűzanyának. A pécsi mérnök szintén könnyekre fakadt anyja vallomása hallatán.
Mária-szobor a Csodakút előtt (Gergely Árpád felvétele)
Ezért kell azt mondanom, hogy a közmédiát kísérő vajdasági magyar ember tulajdonképpen nem újdonságokat lát a doroszlói Szentkút kapcsán, csupán e szent hely gondviselésszerű, ám a kommunizmus évtizedei alatt méltatlan keretek közé szorított újbóli kibontakozását. Mert a két világháború között a Kalocsa-bácsi Egyházmegye ősi kegyhelye, Bajkút ill. Mária – Doroszló a népi vallásosság központja volt – immáron az 1923-ban felállított Bácskai Apostoli Kormányzóság területén. Mindemellett a fenti történet is azt igazolja, hogy a visszacsatolás esztendeiben nemcsak a Felső-Bácskából, hanem Baranyából is érkeztek ide zarándokok. Továbbá fontos tudnunk azt is, hogy a Bácska valamennyi nemzetisége örömmel zarándokolt Doroszlóra. Ennek emléke mindmáig elevenen él, hiszen Kisboldogasszony ünnepének előestéjén a magyar mellett ruszin és horvát, a búcsú napján pedig szlovák, német és horvát szentmisékre is összegyűlnek a hívek, amelyeket minden évben a magyar nyelvű nagymise követ.
Az elmúlt években elindult plébániai zarándoklatok sem újkeletűek, mivel a második világháború vége előtt, a hivatalos búcsújáró napok mellett számos egyházközségnek külön zarándoknapja is volt az év folyamán. Habár e téren kétségtelenül a sváb községek jártak élen, mellettük mégis számos magyar, sokác horvát, ruszin valamint az egyetlen vajdasági szlovák katolikus közösségként Bácsújfalu – Szelencsa hívei is tanúságot tettek a doroszlói Szűzanyához való ragaszkodásukról.
Szinte elfelejtett tény az is, hogy a Doroszlói Mária Kegyhely a két világháború között a rétegpasztoráció mintapéldájává nőtte ki magát: papnövendékek, szeminaristák zarándoklata, kántortalálkozók és tanítók zarándoklata, ifjúsági zarándoklatok, férfibúcsúk, nők és leányok zarándoklatai. A pasztoráció e modern formájának úttörői a német papság soraiból kerültek ki, ám a jó példát hamarosan követték a más nemzetiségű katolikusok is.
A János-ház (Gergely Árpád felvétele)
A bácskai német papság a hitleri hatalomátvételt követően egyre fokozódó, a jugoszláviai német ifjúságot is megcélzó nemzetiszocialista és újpogány propaganda ellen vette fel a kesztyűt. Tették ezt nemcsak az egyes plébániai közösségekben, hanem szervezett módon is, az Actio Katholica keretein belül. A szilbereki (Bački Brestovac) születésű Andreas Moulliont, a Szabadka-kertvárosi plébánia első lelkipásztorát, később pedig püspöki titkárt bízta meg Budanović Lajos kormányzó a Katolikus Akció németnyelvű szekciójának vezetésével. Emellett ő lett a bácskai németajkú ifjúság referense is. Az Újverbászi Német Főgimnázium és Tanítóképző hitoktatói és tanárai kezdeményezésére az Actio Catholicán belül létrejön a Verbászi Kör, melyhez csakhamar olyan jelentős közéleti személyiségek csaktolakoznak, mint dr. Jakob Egerth apatini apátplébános, Adam Berencz apatini vikárius és a Die Donau hetilap főszerkesztője, dr. Konrad Schmidt zombori ügyvéd, Emmanuel Wethmar, a Belgrádi Katolikus Német Misszió káplánja, és a fővárosi német diákotthon igazgatója, id. Jakob Leh szentfülöpi (Bački Gračac) nagygazda, valamint dr. Stefan Kraft evangélikus senior és parlamenti képviselő. A Harmadik Birodalom nyomására 1935-től kezdve az ún. „Erneuerek“, megújítók a keresztény kurzust egyre inkább kiszorították a jugoszláviai németek kultúrális és politikai szervezetéből, a Kulturbundból, és fokozatosan átvették annak irányítását. Az illusztris közéleti emberek a német ifjúság keresztény szellemének megőrzésére és megerősítésére új formákat kerestek, és tevékenységük egyik fontos helyszínévé a doroszlói Szentkút vált. 1935. június 15-én szervezték meg első alkalommal az Ifjak Zarándoklatát a doroszlói Szűzanyához. A Jugendruf katolikus ifjúsági lap a következőképpen hirdette meg ezt az eseményt: „Zarádoklatunk utazást jelképez egy jövendő korba. Egy olyan korba, ahol az igazság győz a hazugság felett, hitünk tevékeny megvallása pedig diadalmaskodik a keresztény emberek passzív hallgatása és elkényelmesedése felett! Elérkezett a katolikusok ébredésének és tevékeny akciójának ideje!”
Az első doroszlói Ifjúsági Zarándoklaton több mint 2300 fiatal vett részt. Nagy többségük német volt, de számos magyar és sokác horvát is csatlakozott hozzájuk. Csak számunkra tűnhet ez érdekesnek, de a harmincas évek főleg németlakta Nyugat- és Dél-Bácskájában a másnemzetiségű fiataloknak a szülőföldön való boldogulás érdekében legalább annyira kellett ismerniük a német nyelvet, mint a szerbet. Emellett katolikus felekezetük és személyes barátságaik révén is kötődtek a sváb fiatalokhoz.
A következő években a zarándokló ifjak száma tovább növekedett és elérte a 4000 főt, 1937-ben pedig megkezdődött a Leányok Zarándoklata, akik első ízben több mint 3500-an jelentek meg a Szentkútnál – a kor etikettjének megfelelően leginkább édesanyjuk vagy nagyanyjuk kíséretében.
A zarándoklatok híre a német katolikus sajtó jóvoltából egyre szélesebb körben terjedt, így hamarosan német fiatalok érkeztek Doroszlóra nemcsak a Bánságból, Baranyából és Szerémségből, hanem még a szlovéniai Ptuj – Pettau környékéről is. 1942-ben és 1943-ban pedig a már korábban említett különvonatok hozták a zaránokokat Pécsről, Szekszárdról, Bonyhádról, sőt még Budapestről is.
A zarándokok kényelmére új épületek épülnek (Gergely Árpád felvétele)
A németek példáját követve, a Katolikus Akció magyar szekciójának referense Varbai Jenő, későbbi horgosi plébános vezetésével 1936-ban a magyar papság is fellelkesült. A bácskai magyar katolikus ifjúságot a harmincas években nem annyira a nemzetiszocialista, mint a kommunista eszmék és annak agitátorai veszélyeztették. Az Actio Catholica havonként megjelenő és a csoportvezető lelkipásztoroknak szóló kiadványai, melyek elsősorban a keresztényszocializmust, továbbá az ipari- és földmunkások keresztény alapokon nyugvó szakszervezetekbe tömörülését propagálták, szintén erről tanúskodnak. A plébániai sejtek megerősítése után a magyar fiatalok szintén a doroszlói Szűzanyához zarándokoltak, hogy a katolikus megújulásba vetett meggyőződésükről együttesen tegyenek tanúságot. A magyar katolikus fiatalokat a szabadkai kiadású Kereszt és a Péterrévén szerkesztett Hírnök ifjúsági lapok buzdították a doroszlói zarándoklatokra a fiatalokat.
A XXI. század második évtizedében ifjúságunkra szintén veszély leselkedik. Nem a szélsőjobbos vagy szélsőbalos ideológiák ateizmusának rémképe, hanem az elmagányosodás és a virtuális világba zárkózás veszélye. A kereskedelmi médiák és a közösségi hálók posztjai által sugallt luxus életvitel elérése vagy a tökéletes fizikumú test kidolgozása után epekednek, mialatt a lélek és szellem edzése teljesen látokörük perifériájára szorult. Ebből fakad a közösségi élet terén mutatott, egyre növekvő passzivitásuk is – tisztelet a kivételeknek! Tudom, hogy megannyi vajdasági magyar művelődési egyesület vagy tűzoltó-testület vezetőségét félelemmel tölti el ez a jelenség. Nem is annyira az elvándorlók száma, mint az ittmaradók passzivitása és elzárkózása aggasztja őket. Pedig e közösségi szervezetek a gyermekek és fiatalok önkifejeződésének és szellemi fejlődésének hosszú évtizedeken át fontos helyszínei voltak a múltban, és ma is teret biztosítanak ehhez.
Nem akarok közhelyekkel dobálózni, de valóban nagy igazság, hogy az alapoktól kell közösséget építenünk, méghozzá biztos fundamentumra. Keresztény katolikus hitünk egy olyan kőszikla, amely közel kétezer év óta állja az idők viharait. A doroszlói Szentkút egy olyan szent hely, ami őseink vallásgyakorlatában különleges szerpet játszott. Nem csak testi-lelki gondjaikból kerestek ott gyógyulást, kérvén Mária közbenjárását Szent Fiánál, hanem együtt, közösségben élhették meg hitüket is. Az örömteli találkozásra, egymás hitbéli megerősítésére pedig nagy szüksége van korunk keresztény emberének. Kisboldogasszony napján és annak előestéjén a doroszlói Szentkút, valamint a nagybúcsú megannyi önkéntes szervezője vendégül látja Vajdaság hívő katolikus népét. Ha még nem jártunk ott soha, menjünk el, hogy megerősödjünk istenhitünkben, Mária-tiszteletünkben és közösségi létünkben.
